Gligorics Teréz ( Stromszki Matild )



Stromszki Matild


Hát majd én elmondom hogy ismertem meg ezt a Lupós Patikáriust! Méghozzá Baltimórba! Már akkó felfigyeltem rea amikó leszátt arrú a hajórú a fájn naccságáival. Az én naccságám gyütt haza egy Meditáriánús gyógykúrárul ugyanazon a hajón. Mivelhogy ojjan betegsége vót amit nem igen akart világgá kürtőni, inkogniuszba utazott, Lökött Berta név alatt, de mindenki tutta hogy a talján alvilágból származó Darius Barbatus felesége.
Nekem elég jó dógom vót ott náluk, csak nagyon ritkán pofoztak fel, enni es jutott elég mer a nacsságám fojjton a fenekéből faragtatott vóna le koplalás átal, de a Don Dárius haragudott érte, ő ugyanis a jól kibélelt asszonynépet szerette, így a naccságám velem etette meg amit ő félrelopott az asztaltól a“megettem” ürügye alatt.
Szóval ott figyetem föl elössző a patikárius úrra, habár akkó halvány duncom se vót hogy ki az úr, én falami férficselédnek néztem, mer mindenki “Latrens ide, Latrens oda-ozott”. Majd ojjan két hét múva a Don Darius kijelentette hogy neki “vendégei” lesznek oszt az asszonynépnek kuss, kivéve Matild, mármint én, hogy hát valakinek ki is kell szógáni üket. Ismertem én már jó az ijjen vendégséget, a sok sötét pofát, fekete öltönyök, fekete ingek, pisztojok az asztalon…Aztán a sok susmogást, leginkább taljánú amibül én bizony egy szót sem értettem meg csak abból következtettem hogy a “morto” nem valami jó mer akire rámontták, az igen elsáppadt oszt nem is jött el többet.
Hát akkó este amint hordom be nekik a vacsorát, kit látnak szemeim? Nem mást mint a Latren urat, akirű azt mondják Patikárius oszt valami bűvész es mer a szellemekke prézsmitál amikó senki sem látja. Még nagyobb csudámra a Don jobbfelén ült, ami a legnagyobb megtisztelést jelenti és csak ojjanok ülhetnek oda akik hatalmas szíveségett tettek mg a Don Dariusnak. Ugyan mit csináhatott ez a gyütt-ment, tűnőttem magamba…
Másnap amint mentem a piacra, megent csak tanákoztam vele, jobbanmondva elébem kerűt az uccán. Már éppen azon gondókoztam hogy megszólitom, amikó hallottam, dünnyög magába. Ennye, mondom, hát mi van az úrra, nem tudja hogy nem illik? De ő csak dünnyög oszt dünnyög. Utána siettem, mondom jó lenne hallani mit mond. “Annak ki kell jönni”, hallom. Hm, gondótam, biztos valami arkánumon töri a fejit vagy mit tudom én. S megent csak, “annak ki kell jönni”…Amikó harmadszorra is montta, láttam, mások es felfigyeltek rea. De a latrens úr mintha vak-süket lett vóna, oda se figyelt. Csak ment oszt mondogatta, “annak onnan ki kell jönni!” Egyre eréjesebben. Már jónéhány ember követte, már kiváncsiságbú es. Végül egy hidon megállt s a híd karján keresztül hajolva bámulta a vizet…”Annak ki kell jönni”! mondtta majdnem kiabálva, s erre hirtelen egy nagy durranás következett, majd egy óriási mosoly öntötte el Latrens úr sáppatt arcát. Mondtam én hogy annak ki kell jönni! Jelentette ki mit sem törődve a a körülálló emberekkel. Majd megfordult s elindult vissza a városba. No gondótam, ha ijjen az úriember, akkó én inkább maradjak cseléd…
Hát így ismertem én meg a fájn Patikárius urat, bizony! Sajnálom azt a jányt akinek egy ijjen úriember tisztántartása lesz majd a kötelessége…
S most azt hazudja engem gyógyít? Engem??? Hogy azt a ráncostérdű…hű, most majnem agnosztáni keztem itt! Még hogy ő gyógyít! Egy cigányjányt! No majd adok nekije ojjan gyógyítást hogy egy babszem nem sok, de annyi se áll meg benne többé!
S a Szemecske Kisasszonynak erős kezecskéket kívánok s hajlékony derekat a mosóteknő fölé…