Gligorics Teréz Maris (azaz Fehér Nyír) története Maris (azaz Fehér Nyír ) története Aranyszarvas Ayával felváltva egész héten gondozta a gyerekeket. Nagyon szép volt tőle, különösen mivel Latrensot a saját lányának szánta. Mégis, úgy vettem észre, örült nekünk, szívből örült. Nem értem ezt az asszonyt, olyan keméyn tud lenni mint a kő, majdnem szívtelen, s mégis, ha segítség kell valahol, ő az első aki kezet nyújt… Nekem szinte álomszerűnek tűnt az egész. Tegnap még rágondolni sem mertem Latrensra, ma a felesége vagyok. Legalább is, a törzsünk törvényei szerint. Édesanyja a gyerekeinek… Ha azt mondom, nagyon boldogok voltunk, azzal nem mondtam semmit. Ezt sem értem, hiszen annyira különbözünk egymástól! Latrens egy finom, tanult úriember, én parasztházban nevelkedtem. Ő az irodalmat szereti, a komolyzenét, én inkább a madarakat hallgatom kint a mezőn s régi magyar dalokat dúdolgatok, melyeket édesanyámtól tanultam valaha régen. Még a beszédünk is különbözik, mert habár igen erőltetem magam hogy helyesen beszéljek, elég gyakran megszalad a nyelvem, különösen ha ideges vagy éppen dühös vagyok. Talán ezt is meg kell szokni…Latrens csak mosolyog sokszor rajtam, mintha élvezné ezt a különbséget. Engem dühösít. Szidom, miért nem javított ki… Másnap este kimentünk a folyópartra sétálni vacsora után. Gyönyörű holdas este volt, lavendula illata volt még a piruló alkonynak is. Talán sohasem voltam ilyen boldog. Egy múló pillanatra eszembe jutott Józsi, de gyorsan kivertem a fejemből, hisz ő akart elmenni. Már akkor is más lányok, asszonyok után járt amikor a fiával voltam várandós…Hiába titkolták előlem, egy asszony azt mindig megérzi. Letelepedtünk egy fűzfa alá, csendben néztük a vizet. Felesleges volt minden beszéd. Két ember akkor is nagyon együtt tud lenni, ha hallgat. Sőt, talán még jobban… Latrens törte meg a csendet. -Maris, évek óta ismerlek, mégsem tudok rólad semmit. Annyit, hogy szegény családból származol, elmentél cselédnek, hogy egy szájjal kevesebb legyen odahaza… Kissé meghökkentem szavain, jókor mondja, gondoltam, mikor már a felesége vagyok. Viszont egy óriásit nőtt szemeimben. Feleségül vett, anélkül hogy megkérdezte volna, ki vagy, mi vagy. Ez olyan nagyon jól esett akkor! Drága Latrensom, megérdemli hogy elmondjam neki. Sőt, joga van rá… -Latrens, - kezdtem el, - fogalmam se nincs, ki vagyok. Erre kissé meghökkent, azt hitte, félrebeszélek. -Mi az hogy fogalmad se nincs? Hiszen van apád, van anyád…Vagy a sok név változásokra célozol te pimasz? Mosolyodott el. -Nem, nem, s nem is vagyok megtébolyodva. Hadd mondjam el, jó? -Amint tudod, nagyon szegény családból jöttem. Már kislánykoromban rám voltak bízva a kisebbek, három lány, két fiú. Annyira rám voltak szokva, minden bajaikkal hozzám szaladtak, akkor is, ha anyám ott volt. Én annyira, de annyira szerettem őket! Láttad volna a két bogár szemecskéit legkisebbik húgomnak, úgy fénylettek mint a fekete gyémánt! Ha rám nézett azokkal az ártatlan bogár szemekkel, talán a csillagokat is lehoztam volna neki! Kicsi Kató, úgy hívtam mindig. Katica. S a másik picike, Iluska. Három éves korában elszökött otthonról, az iskolába találták meg, “tanult” a többi gyerekekkel. Imádta a könyvet. Nekünk csak egy imakönyvünk volt, bár senki sem tudta a családban elolvasni. Édesanyám keresztanyja adta neki egyszer, s anyám csak azzal volt hajlandó a templomba menni. Azt mondta mindig, szegény, nem kell azt tudni olvasni, elég ha a jó Isten tudja mi van benne. Azt a könyvet “olvasgatott” Iluskánk folyton, míg anyám el nem vette tőle. Olyankor sírt. Végül is a kánto bácsi megsajnálta, s minden délután ült vele egy órácskát, tanítgatta a betűket, számokat. Egy év múlva Iluskánk olvasta fel esténként mindannyiunknak azokat a gyönyörű imádságokat, anyám legnagyobb örömére. Tőle aztán Katóka is megtanult olvasni, majd a fiúk, egyenként. Az iskolában volt egy kezdetleges könyvtár, nem sok könyv volt ott, talán két tucat, de elég volt ahhoz, hogy a picurkáimban felbuzdítsa a tudás vágyat. Iskolába kellett volna küldeni őket, de miből? Annyi pénze sem volt a családnak, hogy cipőt vegyenek nekik amiben télen kimozdulhatnak a házból…A szívem szakadt meg értük. Amikor nyolc éves voltam, addig nyoszogtattam anyámat, míg végül is beleegyezett, elmehet napszámba. Kapálni, kukoricát szedni, ami éppen volt. Sosem kérdezte, mit csinálok a pénzzel, az a tied, mondta. Én bizony nem költöttem el soha egy garast sem belőle, raktam össze, s minden héten számoltam, mennyi van már. Őszig annyit összeszedtem, hogy a három nagyobbnak tudtam venni egy-egy pár cipőt. Láttad volna az arcukat amikor meglátták. Előbb az ámulat, majd az öröm terült el azokon az ártatlan arcocskákon. Még sosem volt nekik ilyen! -Mentek az iskolába!, - mondtam nagy örömmel. Anyám egyre apelált, hogy szükség van rájuk odahaza, de most az egyszer apám is beleszólt. Mennek az iskolába, mondta ellenkezést nem tűrő hangon. Apám ritkán szólt bele a gyermeknevelésbe, de mindenki tudta, ha ő megszólal, legokosabb nem ellenkezni vele, mert abból jó nem lesz. Igy szépen elindult a három nagyobbacska iskolába. Én otthon maradtam segíteni anyámnak, hogy ne szakadjon minden dolog az ő nyakába. Eltelt pár év, növekedtek a gyerekek, tanultak, akkor is, ha nem kellett. Lacika tanító akart lenni. Iluska újságíró. Csak nevettük, hisz az nem lányoknak való szakma, inkább varrodába, kézimunka üzletekbe, esetleg gyereknevelőnőnek. Ő csak hajtogatta a magáét. Ráhagytuk. Azon a karácsonyon Iluska egy verset írt a családnak. Apám, anyám nem is tudták mi az a vers, de könnyes volt a szeme mindkettőjüknek a meghatódottságtól. Két nap múlva Iluska belázasodott, nem tudtuk mi van vele. Pár napig gyengélkedett, majd úgy látszott, felépült. Felkelt, elment az iskolába, hazajött. Ő fáradt, mondta, s lefeküdt. Este halva találta anyám…Kis fenyőkoporsójába úgy feküdt mint egy angyalka. -Várjatok! Mondta anyám mielőtt leszögezték a koporsót. Beszaladt a házba, s az agyonolvasott imakönnyvel jött ki vissza. - Ez az övé, mondta, hadd vigye el magával… Sosem tudom magam túltenni rajta. Azon a nyáron beálltam szolgálni. Jobb volt mint a napszám, mert állandó volt a kereset. Lacika elvégezte az iskolát, beíratkozott a gimnáziumba. Úgy látszott, az ő tervei teljesülnek. Erzsike még csak hatodikos volt, Karcsika negyedikes. Még sok, sok évet kell dolgozni mire mindegyiknek kenyér lesz a kezébe… Anyámnak csak egy testvére volt, egy lánytestvére, Irma néni. Cukrászdájuk volt a férjével, Antus bácsival, a közeli városban. Ritkán láttuk őket, valahogy lenézték anyámékat a sok gyerek, a nagy szegénység miatt. Azon a nyáron eljöttek látogatóba. Mi tudtuk, olyankor jól kell viselkedni, csendben kell lenni, mert Irma néninek megfájdul a feje s akkor nagyon beteg lesz. Ma már tudom, migrénje volt, de akkor gyerekésszel nem értettük meg. Ők bent ültek a konyhába, mi meg kint az udvaron, kertben, ahol értük. Én belopakodtam s kihoztam egy csomó foltoznivalót. Gondoltam a gangon jó hűvös van, addig is pihenek. Nem volt szándékomban hallgatódzni, különben sem beszéltek soha semmi olyasmit amit nem hallhat mindenki. Legtöbbször Antus bácsi dicsekedett, apám meg hallgatott, s Irma néni néha beleszólt hogy nem úgy volt az Antus. Ennyi. Amikor leültem, már felében állhatott a beszéd. …Nem tudom megérteni, hogy lehet ennyire nem tenni külömbséget. Elvégre a tieid legyenek az elsők, utána a másé! Mondta Irma néni, majdnem kiabálva. -Jaj, Irma, halkabban, Mariska még meghallja! – könyörgött anyám. -Hát hadd hallja, épp ideje hogy megtudja milyen kegyesek voltatok, vagytok iránta! Az a pénz arra sem elég amit megeszik, s te még félrerakod neki? Erre csend lett bent, csak anyám zokogását hallottam, s apám vígasztaló hangját, no, ne már, Bözsikém, hagy abba, majd tudod te… Másnap amikor elmentek a vendégek haza s a kisebbek az iskolába, leültem anyám mellé. -Édesanyám, fogtam arcát kezeim közé, nézzen rám. S most az igazat. Miket beszélt Irma néni tegnap. Anyám megint elkezdett sírni. -Jaj, Mariskám, hogy ezt meg kellet érni! Sosem akartam hogy megtudd, sosem! Hisz te is az enyém vagy, éppúgy mint a többi. De tudom, ha nem én mondom el, Irma nénéd előbb-utóbb úgysem birja ki, hisz már százszor is fenyegetőzött, azt mondja, jogod van tudni… Mikor még lány voltam, az én szüleim is nagyon szegények voltak. Mint te, én is napszámoltam, dolgoztam látástól-vakulásig, majd amikor tizenhat éves lettem, apám beadott az urasághoz cselédnek. Előbb a konyhán voltam, majd lassanként bekerültem a szalonba. Jól bántak velem, sosem volt okom panaszra, megbecsültek. Az uraságnál mindig nagy vendégség volt, még külországokból is jártak oda vendégek. Egy nyáron egy olyan kisasszonyféle jött egy nagynénével. Elég jó súlyban volt szegénykém, látszott rajta, áldott állapotban van. Szinte sajnáltam, olyan nagyon fiatal volt s a szemei mindig ki voltak sírva. Egy délután magához szólított az úrnőm. -Bözsike,- mondta- te egy jólelkű, vallásos lány vagy. Becsületes lány vagy. Néha a becsületes lányokat is becsapják. Ez a vendég lány…de hisz láttad…Őt nagyon becsapták. Most fél hazamenni, az apja megöli ha megtudja… Hát így kezdődött. Felajánlottak egy kis földet, egy kis házat, eltartást, ha felnevellek. Apáddal már akkor jegyesek voltunk. Ő nagyon nagy családból származott, szerette a gyerekeket. Még azon a nyáron megesküdtünk, s amikor te megszülettél, beköltöztünk veled ide, ebbe a házba. A falu könnyen elhitte, hogy a miénk vagy. Szerettek minket is, téged is…És most is. Nem szeretném, ha Irma elhíresztelné… -Ne féljen, édesanyám, nem fogja elhíresztelni. Iratok Katókával egy levelet neki, hogy tudom.. -még valami, - mondta anyám, - minden évben küldenek egy összeget az eltartásodra. Mi apáddal sohasem vettünk el egy garast sem abból, félreraktuk neked… Erre én kezdtem el sírni. Mert megértettem, mennyire szeretnek, és olyan nagyon mindegy hogy szülőanyám-e vagy sem, ő nevelt, az ő ráncos kezeit csókolgatom érte amíg ki nem hűlnek… -Édesanyám, hol van az a pénz? Kérdeztem. Anyám bement szobába, s egy öreg törülközőbe csavart valamivel jött ki. -Itt van, lányom, mind egy szálig… -Anyám, Iluska emlékére, adja oda ezt a pénzt a fiúknak. Az én életemen nem változtat, de nekik jövőt biztosít. Anyám egy ideig ellenkezett, végül is belátta, igazam van. Mire megint elkezdett sírni, de ezek már örömkönnyek voltak, a szeretet könnyei… -Tudja mit, adjon nekem csak egy nagyon picit belőle, jó? Anyám csodálkozva nézett, de szó nélkül kivett két papírpénzt és ideadta. Én vettem rajta egy új imakönyvet, s apám névnapján odaadtam nekik ajándékba. Úgy ölelték magukhoz, mintha Iluskát ölelnék meg újra… -Hát ez az én történetem, Latrens. Látod, fogalmam se nincs ki vagyok… S a levendula illata csendben ölelt át bennünket a sötétség leple alatt…