Verzár Éva / Arany Szaras / Ezüsthajú Aya Kitérő Kedves olvasó! Most, hogy megnyugodni látszik a falú élete, be kell mutassam a legjobb barátnőmet, lelki társamat Ezüsthajú Ayát. Annál is inkább, mert nagy dolgok történnek körülötte, olyan, amire senki sem számított eddig. Előtte azonban elmesélem, hogyan került falunkba, és hogyan lett a legszebben feldíszített tipi lakója. Egy reggel, tavasszal, amikor a hegyi patakokban, szikrázó pikkelyű pisztrángok ugrándoztak a kövek között, vadászaink horgászni indultak. Néhányan e nemes halak kifogására készültek, a többiek messzebbre igyekeztek, ki a tengerre. Már este, újholdkor elindultak. Azon a napon, amikor a nap és az éjszaka egyformán uralja az eget. A tengert reggelre érték el harcosaink. Hátukon cipelték kenuikat, hogy beljebb mehessenek a „Nagy vízbe”, ahol szebbnél szebb halakkal ajándékozta meg őket, a tengerek istennője. Aznap azonban más is várta őket. A homokágyon egy gyönyörűséges asszony teste hevert. A felkelő nap sugarában isteni képet nyújtott a meghökkenő vadászoknak. Haja és arca hófehér, kecses termetét csak a tenger istennője küldhette, ezzel is jelezve, hogy ez a partszakasz gazdag halban, és áldott továbbra is azoknak, akik gondozásukba veszik e nemes asszonyembert. Két vadász friss vizet locsolt arcára, meg a szájába, amire ébredezni kezdett, és számukra ismeretlen nyelven mondott valamit, majd kedvesen nevetett. Úgy döntöttek, hogy ők ketten mellette maradnak, a többiek csónakba szálltak, és a hullámokon táncolva, csak azt lehetett látni, hogy sorra szedik ki a vízből a szebbnél, szebb halakat. Nem volt csoda hát, hogy hamar tele lett ladikjuk, eveztek is vissza a partra. Ennyi zsákmányhoz, ennyi idő alatt soha nem jutottak. Már a parton diadalmas táncot lejtettek Aya körül, aki csak befelé mutogatott, de ők arra gondoltak, hogy visszaküldi őket horgászni. Leintették, ennyi elég volt. A természetet nem haragították magukra, annyit vettek el belőle, amennyire szükségük volt csupán. Néhány finom halat parázson megsütöttek, megetették az isteni Ayát. Hátukra emelték, úgy vitték be a faluba. Az akkor középkorú Aya nem tudta, hogy most mi történik majd vele. Rettenetesen félt. Csak úgy kalapált kicsi szíve, amikor a vademberek faluját meglátta, de felesleges volt aggodalma. Istennőt hoztak és kaptak a vadon emberei. Amíg velük van, a tenger nem rabolja el a horgászni indulókat, és mindig megajándékozza őket bőséges eledellel. Így került a faluba. Kis tipit kapott. Minden reggel ajtaja előtt volt az élelem, finomabbnál, finomabb falatok, és sok-sok gyümölcs. Évek múltán már beszélte nyelvüket, és úgy megszerette e nemes lelkű népet, hogy gondolatban sem akart elköltözni onnan. Csak én, Szarvaska ismertem sorsát. Nekem elmesélte, hogy hajótörést szenvedett, amikor az Új világba ment egy spanyol armadával. A kapitánynak volt a lánya. Aya, nem kívánkozol el innen? – kérdeztem gyakran tőle. Nem, itt megtaláltam azt, amire mindig is vágytam, a nyugalmat, és a tiszta szívű emberek társaságát. Apám matrózai sokkal vadabbak voltak, ittak, verekedtek, nem szerettem velük lenni. Sorsom az lett volna, hogy valamelyik öreg kapitány felesége leszek, apám akarata szerint. Itt maradok. Látod ezt a fát a tipim mellett. Örökzöld fenyő. Tavasszal a madarak csak nekem dalolnak, itt az én helyem. Mióta fehér a hajad? – kíváncsiskodtam eleinte, amikor megismertem, még most is fiatal vagy. Valószínű a hajótörést követő ijedség okozhatta. Nem tudom, valamikor fekete fürtökben omlott vállamra. Most fehér vagyok, mint a frissen leesett hó. Ezért is adták nekem Ezüsthajú Aya nevet. Aya? – az szerinted mit jelent? Nevetni fogsz, jajgattam, amikor rám találtak, ajjjajjjj – amiből azt sejthették, hogy ez a nevem. Ez Aya története. Hónapok, napok, évek múltak el. Ő mindenki Ayája volt. Hozzá mentek a bajba jutott asszonyok, tanácsot adott nekik, és tanította őket főzni, meg nagyon sok érdekes dologra. Kézimunkái híresek voltak a faluban. Nem is csodálkozom, most, hogy valaki beleszeretett. Itt volt már az ideje. A baj csak az, hogy a mindenható Nagy Varázsló szíve szólalt meg. Már nem volt képes megmondani, milyen szél fog fújni holnap, vagy merre járnak a vadak. Csak Ayát leste, és egy nap meg is kérte kezét. Amit más nem látott, én láttam, hogy Ayának sem közömbös, csak fél, amit válaszolt, csak annyi volt: Jesszum Pepi! – ezt a Varázsló igennek vette és nagyon készült megülni a nászt. Most a faluban nagy a kétségbeesés. Mindenki fél. Esténként tábortüzek gyúlnak minden tipi előtt, az emberek imádkoznak. A félelem oka? Még soha sem történt, hogy istennőt vett volna el földi halandó, még akkor sem, ha az érti a szellemek nyelvét. Az ismeretlentől való félelmükben nem tudták, hogy most mit kell tenniük. Csak én voltam benne biztos, hogy mi történhetett. Csalafinta húgom unatkozhatott ott fenn, és összeboronálta szegények szívét. Ezért egyre több ételt vittem, meg finomságokat az emlékére felállított fa alá. Amikor ezt meglátták, egyből rájöttek a faluban, és ők is ugyanezt tették. Én meg csak fohászkodtam, hogy mindent meg ne egyen, mert a bodros Fellegek nem bírják el hamarosan. Viharfelhőre kell üljön majd, ha a Csillagszemű Juhászával enyelegni támad kedve. Az indiánok az égiek kedvébe jártak ugyan, de szólni hozzájuk nem tudtak. Földi hatalom csak a varázsló, aki most hasznavehetetlen. A Nagy Tanács döntött: - Áldozatot mutatnak be Gyöngyinek, hogy hagyja abba mesterkedéseit. A kiválasztott a hozzá legközelebb tartozó: Fehér Farkas volt. Feladata, hogy naponta meglovagolja az égi sast ábrázoló tákolmányt. Száz harcos röptette órákon keresztül, hogy elérje volt feleségét és szóljon hozzá. Egy hete tart az eszeveszett száguldozása levegőben, semmi eredmény. Minden éjszaka elfogy a tömérdek étel-ital, amit húgomnak hord össze a falu népe. Ő meg játszik hatalmával, szíveket boronál össze, vajon mi lesz, ha más játékba kezd? Nem lennék Fehér Farkas bőrében, mert minden alkalommal ő az, aki repül! Holnap reggel esküvő, estére már egy pár lesz a Nagy Varázsló és Aya!