Kardos Beáta ( Mosolygó Szem ) Örök vadászmezőkre Igazi komor, kietlen hangulatú most a táj. Ami a tegnap még szép volt, az, ma sötét és szomorú. Az egész tábor valamilyen egyhangú dalt énekel, mormol magában. Harmatgyöngy utolsó földi napja ez. Nem tudok mit kezdeni vele, én nem is ismertem. Szerencsére itt nem sírnak, jajgatnak, mint Európában. Az örök vadászmezőkre vígan mennek az emberek, hogy ott, távol is boldogságban legyen részük. Latrens Márki akarata, hogy máglyán égessék el a halottat, aki lovas balesetet szenvedett, itt hagyva szeretett gyermekeit, és férjét, aki közel volt ahhoz, hogy megvalósítsa egyetlen nagy álmát, a többnejűséget. Most nagyon maga alatt van. Sem sír, de szemén látni, hogy megtörte Gyöngyikéjének elvesztése. Összeroskadt, vénséges öregember lett belőle. Éjszakánként azt mondják, hogy kimegy a hegyre, és a holdat nézi, vonyít fájdalmában. Reggel találkoztam vele, fél szemmel rám nézett, nem hittem a szememnek! Ez rám kacsintott! Még ilyet! A törzs nem engedélyezte a hamvasztást, itt nem volt szokás. - A táborral szemben fekvő hegy barlangjaiban temetkeznek az itteniek – meséli anyám. Ott fenn a hegyen, majd az őseik szellemei segítségével távoznak az örök vadászmezőkre. Arra a hegyre csak a kiválasztottak mehetnek. A vadászok legjava kíséri utolsó útjára az eltávozót. Most éppen e kecses női, virágokkal díszített testet emelik magasba. Fel a nap felé, hogy megmutassák az egek urának, milyen szép ajándékot nyújtanak át neki. Bevallom, hogy megremegett a lelkem és elhatároztam, örökre itt maradok, látva ezt a mély, és őszinte tiszteletet, amellyel az Embert megajándékozzák. A paloták koszos trükkjei, ide még nem jutottak el. Most indulnak fel a hegynek. Az asszonyok nyomukban haladhatnak még egy kis ideig. Erdei virágot szórnak, amerre elhaladnak és dalolnak. A férfiak elől mennek, Üvöltő Farkast támogatják két oldalról. Csak Maris jajgat, szitkozódik, fogadkozik, hogy ő aztán itt marad, és itt helyben neveli fel a gyermekeket. Nem cselekszik Gyöngyi akarata ellenére. Amikor hírét vette halálának, akkor menni akart, de marad. A nap a hegyeket megkerülte, végig kísérte útjukat, én szememmel követhettem addig, amíg egybeolvadtak a látóhatárral. Az éjszakát fenn töltik a temetkezési helyen, hogy nem maradjon egyedül a halott, de holnap hajnalban elengedik, és visszajönnek a táborba. Attól a pillanattól, nem emlegetik, csak az év egy bizonyos napján, amikor áldozatot mutatnak be az elköltözött tiszteletére. Az asszonyokkal visszaindultunk a faluba. Már tudtam, hogy Üvöltő Farkast csak idealizáltam, én nem kel már nekem, mint férfi. Barátom még lehet, ha változik, talán lennék a kedvese is? Nem tudom. Míg ezen gondolkodtam, a fák közül lovasok tűntek fel, meg egy szekér. Bakján különös szemű férfi. Ki lehet? Kik lehetnek ezek a lovasok, mind fiatal és olyan daliás emberek! Holnapra többet tudok, mert elszakadni az asszonyoktól most, szinte lehetetlen. Meg anyám is gyanúsan nagy szemeket meresztget rám. Mintha tudná épp mire gondolok! Mosolygó szem.