Gligorics Teréz ( Riadt Őz / Maris /) Azé az utolsó szó… …aki liliommal fekszik hanyatt De sokszó eszembe jutott édesanyámnak ez a mondása máma…Ó, Istenem, hogy is lehet ezt mind elmondani, hisz felire se emlékszek, pedig ma történt! Csak sírok oszt sírok, az egész falu meg van bénúva! És a gyerekek, hogy mondjuk majd meg nekik? Aranyfelhőt már nem lehet becsapni, rafináttab mint az apja. De talán kezdjem előrül... Azzal kezdődött, hogy Gyöngyi rajtakapta az urát Beatrixe grófnővel csókolódzni, de nagyba, méghozzá a saját házuk előtt. Gyöngyi erre összekapta magát, hazament az anyjáhó a gyerekekke. Latrens meg etűnt, aszongyák valami két bandita vitte el. Én hittem is meg nem is, ismerve Latrensot, mer már vót alkalmam látni amint csapta a szelet az asszonyok körül, meg azt is, milyen csavaros esze van amikó ki kellett magát mosni valamiből. Könnyen meglehet, hogy így akart kimászni ebből is, vagy legalább is eltünni amig elsímul a víz körülötte. Tény az, hogy állítólag Deli Bika elment megkeresni, oszt meg is tanáta, de nem tudta hazahozni. Azt mondta, Sait Germaine úr lánya, Mosolygó Szem, egy híres ékszertolvaj, csak ért cserébe adják ki Latrensot. Ami legjobban meglepett, hogy Valey herceg, ( az én régi hercegem!!!) még él, és ő akarná ezt a nőt visszavinni Angliába, persze nagy pézt kapna érte. Ez a része elég hihető is vót, mer nagy lókupec az én hercegem, ha pézrű van szó, az öreganyját is nyársra húzná érte. Gyöngyim ebbe nem akart belenyugodni, különösen amikor Aranyszarvas el kezdett handlézni, hogy az ő lánya nem olyan, ebben semmi igazság nincsen, s hogy Vonyító Farkas a veje lesz ha addig él is. Szegény Gyöngyi, egészen odavót, hogy de Farkasnak már van felesége is meg gyerekei is. Aranyszarvas pedig csak azt hajtogatta, hogy az nem számit. Persze Deli Bika is az ő malmára hajtotta a vizet, gondolom szerette vóna Gyöngyit megkaparintani. Már régóta szemezik egymást, de Gyöngyimnek eszébe sem jutott vóna azt a lacibetyárt megcsalni, eddig. Túl jólelkű, túl sok finomság vót benne, én bár tudom, hisz szógátam kislánykora óta. Gyöngyi eldöntötte, hogy elmegy megkeresni ezt a Valey herceget és megtudja sajátmaga mi az igazság. Próbátuk mi lebeszéni róla, de nem hallgatott senkire sem. Olyan vót ám ez az asszony, ha valamit a fejébe vett, azt onnan már ki nem verte senki sem… Másnap reggel korán felnyergelte a lovát és útnak indult. Szürkén gomolyogtak a fellegek, fújt a szél, vihar készült. Őt nem lehetett visszatartani, még egy pár órára sem, amíg a vihar áthalad. Soha többé nem láttuk élve…A sáros folyópart nem tudta visszatartani sem őt, sem a lovát. Mind a ketten belefuladtak a Suskahana folyóba…Delavárok találták meg. Mint egy rémálmot, úgy fogom látni amíg élek, azt a lovat, hátára az élettelen Gyöngyi fektetve, kezei lelógtak a semmibe…Szegény édesanyja összeesett amikor meglátta, az asszonyok halotti dalokba kezdtek, s a férfiak az égrefordulva imádkoztak…Az egész falu elnémult, még tán a kutyák sem ugattak. Nem érdekelt senkit sem Latrens, sem Mosolygó szem, sem a botrány. Mindenki szerette Gyöngyit, s Gyöngyi nincs többé. A tőlük telhető legnagyobb pompával akarták a másvilágra küldeni. Virágokból készítettek neki ravatalt a máglya tetejére, arra fektették fel. Haját is teletűzdelték virágokkal, úgy nézett ki drága Gyöngyim, mint egy földre szállott angyal. Valamelyik asszony egy liliomszálat tett holt kezeibe, nevére való tisztelettel. Valamikor Liliomnak hívták…A törzs szokásai szerint, már rég meg kellett volna gyújtani a máglyát, de senkiben nem vót annyi erő, hogy megsemmisítse ezt a gyönyörű látványt. Végül is az édesapja keze által kezdték a lángok magukba ölelni a szerencsétlen asszony földi maradékát. Már csak az a szál liliom látszott ott az élettelen kezeibe. S ekkor eszembe jutott édesanyám. Igen, azé az utolsó szó, aki liliomma fekszik hanyatt. Annak mán hiába beszél az ember… A faluban megszűnt az élet úgy, ahogy ismertük. Az ürességet mán nem pótolja semmi, senki. Hogy mit hoz a holnap? Majd a többiek eldöntik. Ami engem meg a családom illeti, az első alkalommal megyünk haza. Gyöngyi nélkül itt mán nem sok keresnivalónk van. S halkan dúdolni kezdtem egy régi dalt… Este van…Hullik az almafa virága, Mint szemfedő borul az álmodó világra. Fátyolos szemekkel követem szirmait, Repülnék én is, de a lelkem, az nincs ma itt… Harmatos varázslat borult a tavaszra, Kismadár válaszol szerelemes szavakra. Dalolnék én is, ha lennének szárnyaim, A Tiszára repülnék, ott élnek álmaim, S hullatnám szirmaim… Keletre tekintek…a Tiszán már este van, Csend van és nyugalom ott, s milyen messze van… Búzaföld között a pipacs hogy integet! Egyszer még látnám, de jól tudom, nem lehet… Köröttem fehér az almafa virága, Szép ez a világ, de nem olyan…hijába… A tegnapot keresem, s nem tudom hova ment, Pár hideg emléke maradt csak idebent, S egy szemfödő odalent…