Verzár Éva (Arany Szarvas) Az ünnep Az ünneplés alatt peregtek a dobok. –mindenki boldog volt főleg Üvöltő Farkas. Ő nyitotta meg a harcosok táncát. Kecses alakja kiemelkedett a többi indián vadász közül, szemében vad tűz lobogott és csak néztem, hogy mekkora a különbség közte, és a törzs többi férfi tagjai között. Mozdulataiban még benne volt az arisztokrata báltermek kecsessége, de véréből most a szabad indián nép tüze áradt. Lassú mozdulatokkal kezdte a táncot, aztán ahogy gyorsult a dobok hangja, úgy gyorsult az indián farkas elő tánca. A tűz magasba csapott, már-már extázisba esett, amikor hirtelen kivetkőzött magából és lemeztelenítette magát! Ott állt anyaszült meztelen! Megdöbbenve a látványtól Gyöngyi szalad mellé, bár ez tiltott volt az asszonynépnek. Gyöngyikém nem törődött a tiltással, segíteni akart, amikor saját fű szoknyájával takarta el párja csúnyáját. De ekkor kitört a pánik, mert Gyöngyi maradt meztelen. Aznap nagyon meleg volt, a fű szoknya alatt nem viselt semmit. Jaj, Szellentők Istene! - sietett segítségére Csillagszem meg HaSika, de ugyanabba a hibába estek, ott állt az Európából jött és indiánná vált kis-sereg, teljesen meztelen. Pánikra számítottam, de nem a meztelenkedés miatt, mert ez természetes, hanem azért, mert megzavarták eképp a szent Farkas Apa táncot, amelynek nem ez volt a koreográfiája. De nem történt semmi, A Nagy varázsló jó szellemekkel találkozhatott aznap, a Vének Tanácsának arcán sem ült gondfelhő, ezért olyan óriási kacagás hallatszott, hogy megremegett az ég, az erdő visszhangozta nevetésüket. A madarak ijedtükben elhallgattak, és én igencsak jól szórakoztam. Hogy mégse legyek szemtanúja az eseménynek, és már ki is szórakoztam magam, siettem vissza a tipimbe, amikor egy lovas futár érkezett kedvesem levelével: Elolvastam, arra biztat, hogy várjam türelmesen, mert még négy holdtölte és itt van velem. Arra kért, hogy néha menjek le a folyópartra, és gondoljak rá, ezért egy verset is küldött nekem: Megnézem veled a tűz eget Tudom, ott voltam veled A folyó partján, amikor a hold már felkelt. S ültem melletted némán, szótlan Egy vágyam volt, hogy a csendet megosszam. S az éjszaka mély nyugalmában, Nem gondoltam tegnapra – holnapra, A pillanat volt akkor fontos Hogy ott vagyok, és nem bolyongok. Az álmaim nem kószálnak árván, A szeleknek tévelygő szárnyán. A biztos hely, a nyugalom Ott van nekem, ahol a csend honol. Ott kinn a sásban, vízzúgásban A szellő lágy simogatásában. S ha jön a hajnal, még ott leszek, Megnézem veled a tűz eget, S elsuhanok úgy, ahogy jöttem, Az aludni térő holdsugár fénnyel. Az ünnep már nem érdekelt, holnap majd megbeszélem a kis családommal, de ma szép csillagos az ég, még maradok egy keveset az esti csendben, aztán álomra hajtom a fejem. Arany Szarvas