Tóth Jánosné ( Szépike- Hajnali Simogatás ) HaSi/Szepi/ belépője Egyre jobban érzem magam új hazámban. Végre állásom is van. Egy nagyon jóindulatú, kissé habókos úriember fogadott fel dadusnak, aki Lapus Patikussnak hívatja magát. Az anyagikban még nem egyeztünk meg, mert azt mondta, hogy a felesége kezeli a kasszát. Gyöngyi végre hazatért. Kivonult a falu apraja nagyja. Engem bemutattak a gazdasszonyomnak. Csodálatosan szép hölgy állt előttem, magas, széptartású. Áradt belőle a jóság és az erény. Tátott szájjal bámultam, annyira elvarázsolt, közben a három pici önfeledten lógott rajtam, miközben csacsogtak csodaszép anyjukkal. Gyöngyi megdicsérte hanyag eleganciámat. Hiába, mindíg tudtam öltözködni. Most is nagyon jól festettem aranyszínű brokátruhámban, amit kellőképpen feldobott a mokaszin. Makrancos fürtjeimet néhány fésűfog díszítette, ami beletört fésülködéskor barigöndör hajamba. Valikám is ott téblábolt mellettem, örültem ha a közelemben van, mert legalább meg tudtam védeni a sok éhes férfiszemtől. Ő nagyon hiszékeny kislány volt, ezért húgommá fogadtam. Mindkettőnk szeme megakadt az egyik férfin aki Gyöngyivel jött. Bevallom férfiasan, felakadt a szemem a látványtól. Jól megnőtt az istenadta, markáns napbarnította arcából csodálatos fekete szemek villogtak rám. Mokaszinom sarkáig elpirultam. Kedvesen megszólított: - Mondd csak hogy híjalak, gömbölyű virágom? - Mondom néki: -Híjjál ahogy akarsz, bár Hajnali Simogatás a böcsületes nevem. Itt mindenki Szepikének hív, azt is megmondom, hogy miért. Egyszer a környékre tévedt egy sváb lepkevadász. Szép hosszú veres haja volt. Az Indiánok nem merték bántani, mert azt hitték Ő a Felkelő Nap Isten. Lassan Ő is elhitte magáról és elfogadta az ölébe pottyant megtiszteltetést. A törzsfőnök Heves Medve, nagyon hebrencs ember volt. Ijedtében felajánlotta a Svábnak egyetlen gyönyörű leányát Fehér Gyöngyöt. Nos Ők lettek az én drága Szüléim. Ezért vagyok én bronzhajú rézbőrű kissé szeplős Szepi. Jaj, de már megest sokat hapatyolok. Végre Ő is szóhoz jut: - Éngem Deli Bikának hívnak! Lassan kigombolja bőringjét és széles mellkasán a gyönyörű tetoválásra mutat. Hatalmas bikát láttam, felette a nap éppen delet mutatott. Alá az volt írva: Deli Bika. -Déli Bika lettem volna, de a végén az Író Kéznek elfogyott a téntája, így a déliről lemaradt a vessző!-magyarázta kissé zavartan. -Nem baj!-vigasztaltam-Egy vesszővel több vagy kevesebb, nem számít! Hirtelen abbamaradt a csevej, mert Szellem Árnyéka valami beavatózásról pusmogott Arany Szarvassal. Kicsit tartottam a ritustól, mert nem igazán bíztam meg az öreg varázslóban. Még a szeme se állt jól. Olyan kancsal volt az árva, hogy amikor rám nézett igy szólott: -Valéria! Jer az áldozati oltárhoz. Ekkor jöttem rá, hogy engem néz, oszt Valit látja. Kisvártatva látom, hogy Deli Bikával szemezget és engem szólított nevemen. No jó kis beavatás volt mondhatom. Kilettem mint a liba. Először úgy ugráltunk Valimmal szterejóban mint a békák. Aztán csukott szemmel mozdulatlanul kellett állni féllábon. Utána kánonban énekeltünk Valival, egy szép régi indián flórklórt, ami a korán haló indián mosónőknek állított mementót, majd bekötött szemmel ki kellett tölteni a varázsló lutriját. Azt mondta, hogy a szűzkéz szerencsét hoz. Nem mertük bevallani, hogy annak mán lűttek. Mindegy majd rájön az öreg, ha nem húzzák ki a lutrit. Végre vége a szertartásnak. Mindenki hazafelé veszi az irányt. A setétben Sunyiló után tapogatózom. Kedves vén gebémmel csínján köll ám bánni, mert mióta a párja elhagyta egy arabs ménért azóta nagyon depis lett szegény. Megközelíteni sem volt egyszerű, hátul rúgott elöl harapott. A nyerget nem tűrte, hát szőrén kellett megülni. Néhány eredménytelen próbálkozás után/amikor is átestem a ló túlsó oldalára és hosszasan porolgattam ruházatomat/, sikerült feltornáznom magam. Csak úgy volt hajlandó hazabaktatni velem, ha a Salinger: "Zabhegyező" című művéből szemelvényeket sugdostam a fülébe. Félúton járhattunk tipim felé, amikor az éji csendben darázs dongásra lettem figyelmes. Úgy látszik Sunyiló is észlelte a fullánkos jelenlétét, mert éktelen vágtába kezdett. Kapaszkodtam a sörényébe ahogy csak bírtam és segítségért ordítoztam. No a lónak több se kellett, még jobban megvadult. Két lábra állva fölágaskodott én meg lógtam a levegőbe. Kapaszkodtam, kapálóztam és visítottam. Ekkor ő gondolt egyet és a két hátsó lábát rúgta föl. Én szépen átbucskáztam a fején és hatalmas röppályát leírva kecsesen landoltam egy hatalmas medvetalp kaktusz csoportba. Még hallottam egy darabig, ahogy hű lovam hangosan röhögve elvágtatott az éjszakába. Nagy nehezen kikászmálódtam a kaktuszbokorból. Boldogtalanul sírdogáltam, miközben legnemesebb testrészemből szedegettem a töviseket. Megtépázva, megtörve, de fogyva nem, vártam a hajnalt, bízva abban, majdcsak rám lel valaki. Messze az ég alja már világosodott. Távoli lódobogást hallottam. Egyre közelebb ért ló és lovasa. Kiálltam stoppolni az útra, bízva abban, hogy nem néznek tán tarajossülnek. Nem fogjátok elhinni ki ült délcegen a nyeregben! -Hát persze, hogy az a jóképű Deli Bika!:-) -No ez a nap is jól kezdődött!!!!:-))