.Gligorics Teréz ( Harmatgyöngy ).


                                                            Fogságban.

Egész úton Latrensre gondoltam. Ma van a nagy próbára-tevés...Bár tudom, valamit okvetlenül muszáj volt tenni, mégis inkább magam viseltem volna el azt a sok kínzást...Szegény Szellősöm, nem tehet róla hogy ilyen testi fogyatkozásai vannak. Viszont azt sem lehet hogy a gyerekek eltanulják tőle, vagy ismerősök elkerüljenek bennünket...Halkan a Szellők Sámánját hívtam, kértem, hogy segítsen neki a mai napon. Tudtam, ha más nem is, de ő megérti.

Elég hűvös reggel volt, mire a Susskahanna folyót elértem, kezdett esni az eső is. Jó lenne valami menedékhelyet keresni, de nem mertem letérni az útról. Arany Szarvas figyelmeztetett, sok a delavár errefelé és habár nem éppen harcosok, már régóta fenik fogaikat a mi településünkre, gazdag termőföldünkre, erdőinkre. Ezt az intését Latrens is megerősítette, ő mint tudósító sok mindent hallott, látott, amit mi halandó emberek nem...

Mire átkeltem a folyón, tiszta sár lett a túlsó part. Igen meredek volt a felfelé út, szegény lovam egyre-egyre megcsúszott. Végül is leszálltam róla, hátha így könnyebben fel tudunk jutni a lejtőn. Nem ment. Két-három lépést haladtunk ugyan felfelé, de mindig visszacsúsztunk. Végül is a lovam valahogy csak fel evickélte magát, nélkülem. Kezdtem félni. Itt nem maradhatok, vissza sem mehetek, fel sem jutok... Gondoltam ha megyek egy ideig közvetlen a folyó mellett, hátha találok egy helyet ahol talán füvesebb a part, esetleg nem olyan meredek mint itt. Elindultam kelet felé. Jó félórát haladtam már, amikor észrevettem egy nagy kidőlt fatörzset. Gyönyörűen neki volt támaszkodva a meredek lejtőnek. Felsóhajtottam, itt ki tudok menni! Percek múlva már fent is voltam a tetején. A lovam sehol...Elindultam visszafelé, reméltem, valahol majd ráakadok. Elkezdtem nevén hívogatni: Moha, Moha! Nem nyerített vissza. Hirtelen zajt hallottam a hátam mögött, visszanéztem, s megállt bennem a vér...Három-négy ismeretlen harcos, lóháton. Az egyik kötélen egy lovat vezetett, az én lovamat. Öltözékükről, fegyvereikről ítélve tudtam, delevárok...

Az egyik megszólalt jó durva, mérges hangon, de nem értettem mit mond. Itt minden törzsnek megvan a maga nyelve, nem igen értik meg egymást...

Én próbáltam nekik megmagyarázni hogy ki vagyok, mi járatban vagyok, de ők még kevésbé értettek engem. Erre egy fiatal, elég csinos kinézésű ember leszállt a lóról és minden parádé nélkül feldobott az ő lovára, mormolva „hanigi aya!” Bár a szavakat nem értettem, de intésével jelezte, menjek velük. Széjjelnéztem, hátha van valami kiút, hátha gyorsabban tudok lovagolni mint ők, de tudtam, úgyis hiába...Nem volt mit tennem, elindultam velük az erdő felé.

Most már nagyon, nagyon fáztam, hideg szél kezdett fújni, átfújt vizes öltönyömön, vizes bőrömön. Rendesen vacogtam. Az a fiatal kinézésű egyszer-kétszer rám tekintett, majd szó nélkül levett egy bőr-kinézésű valamit a válláról és rám terítette. „Osda”, mondtam neki, ami olyan köszönet-féle szó nálunk. Mire ő csak bólintott egyet. Kis idő múlva egy táborba értünk. Ilyen falukban az a szokás, hogy ha a harcosok hazatérnek, az egész falu kicsije-nagyja-kutyája kiszalad elébük üdvözölni őket. Itt sem volt másképpen. Nagy üvöltések, kurjongások között értünk be a tipi-világba. Amint a nép meglátott engem, halálos csend lett. Mi a vének sátra előtt álltunk meg. Ott az egyik idősebb harcos leszállt a lóról. Rendesen megijedtem amikor állva láttam, hatalmas nagy darab ember volt. Az arcán egynéhány vágás helye keresztezte egymást, oldalában egy nagy lyuk, valószínűleg nyíl helye...A legszörnyűbb az volt, amikor a vének felé fordult. Akkor vettem észre, csak fele fején volt haj, a másikon semmi, egy szál sem...Később tudtam meg, egy hadban elfogták és meg akarták skalpolni. Csak félig sikerült, leszúrta a támadóját...

Elég sokáig tartott a beszélgetés közte meg a vének között. Végre elhallgattak. Az egyik vénember valamit odamondott egy asszonynak, mire ő odajött hozzám és intett hogy menjek vele. Bevezetett egy kisebb fajta sátorba. A földön bőrök voltak szétterítve, az volt az egyetlen „bútorzat”, de a sátor közepén nagy tűz égett aminek viszont nagyon megörültem, talán most majd megszáradok, felmelegszek egy kicsit. Akkor vettem észre, a rámterített bőr még most is ott volt. Elindultam kifelé, gondoltam visszaadom a tulajdonosának, de csak a nyílásig jutottam. Két harcos állta el a nyílást, kezeik keresztbe téve. Tudtam, itt nem lépek ki többé...

Odakint kezdett sötétedni. Fáztam, éhes voltam...A pénz amit Arany Szarvas adott jól el volt dugva, mégis rettegtem, mit csinálok ha azt is elveszik tőlem? Nem az én pénzem...

Végül is elnyomott a fáradság. Éjszaka lehetett amikor felébredtem, reszketve, dideregve, lázasan...Utána nem igen emlékszem semmire. Úgy rémlik álmomban valaki folyadékot öntött a kiszáradt ajkaim közé, majd később megint valaki suttogott valamit, igyekeztem megérteni, de nem tudtam a szemeim kinyitni...S aztán végre felébredtem. Egy árny volt a sátorban, megismertem, a meleg-bőrös harcos volt. Előbb megijedtem, kiáltani akartam, futni akartam, de ő hirtelen szájamra nyomta a kezét:

-Ne félj, mondta – légy csendben.

Erre kezembe adott egy bőrből készített lábbelit, mondva, vegyem fel minél előbb, majd a vállamra terített valami kabát-félét.

Ne kérdezz most semmit, - mondta, - gyere velem.

Én nagyon meg akartam kérdezni tőle hogy de mi lesz a sátorajtóban álló harcosokkal, vagy hova visz, vagy bármit, de nem mertem megmukkani sem.

Amint kiléptünk a sátor nyílásán, megbotlottam valamiben, ha az idegen el nem kapja a karom, elestem volna. Akkor jöttem rá, nagyon gyönge vagyok, alig állok a lábaimon. Lenéztem a földre, nehogy megint megbotoljak valamiben. A két „őröm” ott feküdtek egymás mellett, mozdulatlanul. Én egy nagy sikolyt fojtottam magamba...

Semmi neszt nem okoztunk míg ki nem jutottunk a faluból. Ott a delavár valami furcsa hangon fütyült egyet, mire előjött a lova. Felültetett rá előbb engem, majd maga is felszökkent. Én kezdtem volna mondani valamit, mire ő csak annyit mondott: még ne...

Jó ideig lovagoltunk mire végre megállt egy tisztáson. Ott kukoricakenyeret vett elő, kettétörte és felét nekem adta.

-Csak ennyi van, - mondta, tökéletesen a mi tájszólásunkal, érthetően, tisztán...

-Ki vagy te? – mertem végre megszólalni.

-A nevem Deli Bika, - mondta. – Én is abból a törzsből származom mint te. Amikor kicsi voltam, a sápadt arcúak megtámadták a falunkat. Apám, anyám lemészárolták, sok emberrel együtt. Aznap anyám az erdőbe dolgozott, az volt a szokása, míg dolgozik, engem egy kosárba mindig felakasztott a fára, nehogy valamilyen állat szétszedjen. A sápadt arcúak nem vettek észre. Nevelő anyám szerint majd csak három napra rá találtak meg, legyengülve, éhesen, de még éltem. Akkor még nem volt ez a harc a két törzs között. Nekem anya kellett, anyámnak meg gyerek. Az övé halva született. Így idekerültem, ehhez a törzshöz. Azóta sok minden megváltozott itt, több, jobb kellene a népemnek. Érthetően, de nem egyezek a módszerükkel, az öldökléssel. Téged is ezért raboltak el. Úgy gondolták, fontos ember asszonya vagy, tudnak rajtad egyezkedni.

Most már nekem se nincs visszaút, megöltem a saját embereinket. Nálunk fejet-fejért a törvény...

Utána elmesélte, hogy nagyon beteg voltam, napokig eszméletlenül feküdtem, úgy erőltettek belém egy kis folyadékot hogy valamennyire fent tarthassam az erőmet.

Én is elmondtam Deli Bikának milyen járatban vagyok, mi a küldetésem. Azt is, hogy mi célból akarok földet, rengeteg földet venni. Majd meséltem neki egy kicsit a falunkról, Latrensról, a gyerekekről. Deli egyre vidámabb meg vidámabb lett. Végül is azt javasolta, hogy neki úgyse nincs hova mennie, szívesen elkísér utamon, veszélyes egy nőnek egyedül utazni. Cserébe csak annyit kér, hogy vigyem el a falunkba, mutassam be mint falubelit...

Így kiegyezve útnak indultunk, Baltimore felé. Ha tudtuk volna ott mi vár ránk, talán más irányba vettük volna az utat...

Folytatás következi: Baltimore pletyi