Gligorics Teréz / Harmatgyöngy /

Odahaza...,


Nem tudnám szavakba foglalni milyen érzés volt újra látni édesapámat, édesanyámat...Szerencsére annyira el voltak foglalva Aranyfelhővel, hogy egyenlőre nem igen figyeltek rám, de tudtam, előbb-utóbb jönni fognak a kérdések. Főleg Latrensal kapcsolatban. Aki nem ismeri a Márkit, sokszor beképzeltnek, arrogánsnak látja, pedig egyáltalán nem az. Inkább nagyon is szerény, néha majdnem szégyenlős ember. Csak hát...Latrens...
Hamarosan kijutottunk a városból, aminek nagyon örültem. Sok városban megfordultunk Európában, de nekem ez a Baltimore egyikre sem hasonlított. Sőt, városnak is csak a terjedelmessége miatt lehetett nevezni. Kikötője van, tehát mindenféle ember megfordul, rengeteg szállító hajó, mely ma már nem csak a „fehér embert” szállítja az új világba,. de az igényeit is ellátja. Érdekes, ezerszámra jönnek a bevándorlók, alig várják otthagyják régi hazájukat. Azután meg felét kihozatják maguk után...Sosem tudtam ezt megérteni. Európa gyönyörű, tele van mindennel amit szem-száj megkívánhat, de ennek az egyszerűbb életnek is megvan a maga szépsége. Csak Baltimoreban nem találtam semmit belőle...Akár Babilonban is lehettünk volna, olyan nyelvzavar volt ott. Minden tele szeméttel, kosszal, emberekkel. Az egyik uccasarkon nagy kiabálás, sírás között rabszolgákat árvereztek el. Megborzongott a hátam tőle. Hogy lehet embert megkötözni mint egy lovat és eladni családja mellől? Mindig felháborított ez a tény, különösen ha szemem láttára történt. Aranyfelhőt az egyik rabszolga színe szórakoztatta, hallottam amint mondta a nagyanyjának: nézd Alisi, az a bácsi beleesett a sááájba...
     Felütöttem a fejem: Alisi??? Nagyanyám...Gondoltam magamban, a kis fél-bögre egy hét alatt jobban beszéli majd a nyelvünket mint én. Láttam, Latrens büszkén húzta ki magát, mintha azt mondaná: az én lányom!
      Nagy kerülővel végre elértük a Suskahanna folyót. Ezen az oldalán még nem voltam, tűnőlködtem magamban. Óriási farmon mentünk keresztül, magasan, fent a szikla tetején vezetett az út. Több mint száz méterrel alattunk a legszélesebb folyó amit valaha is láttam. Mindig is féltem a magas helyektől, most sem volt kivétel. Édesapám mintha észrevette volna, vagy talán csak emlékezett, nem tudom, de majdnem mosolyogva mondta: tla adateli. Nem esel le.
    Jó ideig követtük a folyót amíg végre egy hídhoz értünk, amely bár öreg meg rozoga volt, de valahogy csak kibírt bennünket. Amint a túloldalra értünk, mint egy nagy szikla szakadt rám évek meg évek sora, évek meg évek emléke...A falum...Takahana...Pedig egyáltalán nem úgy nézett ki ahogy itt hagytam, a mi „házaink” nem tartanak el száz évig mint a sápadt ember háza. Mégis, az ismerős hangok, az ismerős szagok, ismerős emberek...
     Amint észrevettek bennünket, szinte mindenki kezdett felénk szaladni, apraja, nagyja. Többnyire meztelen...Szent Isten! Csapott nyakon a gondolat, a gyerekek!!! Aranyfelhőnek akkorára nyílt a szeme mint egy félhold, de a másik kettő sem volt nagyon lemaradva. Erről teljesen elfeledkeztem, fel kellett volna őket készíteni...
    Körül néztem útitársaim között, Latrens meg Józsi vigyorgott, Marisnak nyitva volt a szája, egyedül Vali Úrnő tetette hogy nem látja, habár olyan szép cseresznyeszínű lett az arca, hogy biztos voltam benne, nem csakhogy látta, de eléggé meg is nézte amit akart...
    Gondoltam magamban, Aranyvesszőt innen el sem lehet majd zavarni ha egyszer végre megérkezik ő is...
Apám törte meg a csendet:
    -Egy-néhányszor nehéz volt a füstjelet kibogozni, de megértettük, hoztok vendégeket. A mi falunk, vendégszerető. Összetartanak. Közösen készítettek egy nagyobb wigwamot, mint a sápadt arcúak szoktak. Ahani galatsadi...S újjal a falu közepére mutatott.
     Mondjuk háznak még csúfolni sem lehetett volna, de volt fala, tetője, még ajtója is. Sőt, kéménye. Ismerve a népemet, tudtam, ettől jobban már nem tudnák szeretetüket kimutatni...
    Édesanyám megölelt, Isten hozott haza, suttogta...Este nagy ünnepséget rendeztek a tiszteletünkre, ami ökörhúsból, frissen sült kukoricakenyérből, meg valami borzalmas italból, amit apám az ördög italának nevezett, állt. Elég sokan ihattak az ördög italából, mert egy idő után igen csak dülöngélt egy része.
Amikor már eléggé besötétedett, a falu vénje odahivatott magához.
-Detsina!- mondta erélyesen. Térdeljetek le.
  Mi letérdeltünk, mire ő felállt és egyenként megérintette a fejünket, majd visszaült a helyére és dallamos hangon ilyen módon áldott meg bennünket:

Now you will feel no rain,
For each of you will be shelter to the other.
Now you will feel no cold,
For each of you will be warmth to the other.
Now there is no more loneliness,
For each of you will be companion to the other.
Now you are two bodies,
But there is only one life before you.
Go now to your dwelling place
To enter into the days of your togetherness
And may your days be good and long upon the earth.

„Többé nem áztat el az eső,
Mert menedéket adtok egymásnak.
Többé nem fáztok,
Mert melegítitek majd egymást.
Többé nem éheztek,
Mert vadat osztotok meg egymással,
Most, hogy egy testben két lélek,
Menjetek be hajlékotokba
És szaporodjatok.”

Mire egynéhány tapasztalatlan kölök elkezdett nevetni, valaki meg a fülébe súgta, Eti, ezt esküvőkön szokták elmondatni, de az öreg oda sem figyelt. Felállt, valamit még mormolt fogatlan ajkaival, majd bement vissza az őzbőrje mögé.

Én megkerestem anyámat, természetesen az esti fekvések, fürdések, stb irányában érdeklődtem, mivel itt minden meg fog most változni, semmi sem maradt azokból a megszokott kényelmekből amit otthagytunk az óceán túlsó partján...

Megkezdődött a „másik” élet....