Gligorics Teréz / Maris /


Maris megszólal...,

Jaj, mán nem is emlékszem mikó írtam ide utóljára. Mióta a hajón vagy még tán nem is. Pedig nagyon sok minden történt, dehát gondótam Gyöngyi meg Latrens úgyis leírják a fontosságát.

Ott kezdem, hogy végre hajóra száltunk. Most is hihetetlen hogy ilyen nagy útra megyünk, akár az egyik világ végirű a másikra is mehetnénk, ojjan nagyon messze van. Eszembe jut sokszó drága édesanyám, mennyire kérlelt, ne menj, lányom...De nem mehettem haza olyan állapotba, szegény nem tudta volna leélni a szégyent...Majd egy nap, ha az Isten is úgy akarja, kijön utánunk.

Elejibe jó vót a hajón. Elég tűrhető idő vót, sokat fent lehetett lenni a fedélzeten. Mig Józsi dógozott én Csillagszővőve töltöttem az időt, tanítgattam, játszottam vele, habár legtöbbsző Aranyfelhő is velünk vót és persze Csillagszővő inkább ővele játszott. Megértem én, csak nekem vót rossz. Gyöngyi elfoglalta magát olvasássa, végül én is rászántam magam, jobb vót mint egyedül lófráni. Sok szép könyve vót Gyöngyinek, s most örültem neki hogy Latrens megtanított olvasni. Engem leginkább a történelmiek érdekeltek, mert amióta megtanultam hogy milyen nagy is ez a világ amiben most éppen hajózunk, mindenkirű akartam tunni egy kicsit. Az indiánokat mán kiolvastam, az érdekelt legjobban, mive hogy nemsokára mi is ott élünk majd köztük.

Igy teltek a napok. Aztán ránk szakadt a hideg idő, beborult mint aki sose akar mán többet kiderülni. Egyre többet és többet vótunk lent a hajó fenekében. A legénység legtöbbje szintén ott tartózkodott, jobban mondva azoknak a családjai, már aki épp hozta őket magával, mert nem csak mi voltunk kivándorlók akik a bérért dolgoztak.

Egy nap aztán lecsapott a menykű, influenza képibe. Előbb csak egy-két ember lett beteg. Próbátuk távol tartani őket, de azon a kis helyen nem lehetett. Gyöngyi nagyon aggódott Csillagszóróért, s felvitte magával az ő szép szobájukba, nehogy elkapja az infuenzát. Nekünk sajnos mán nem vót hely, így Józsival lent maradtunk. Tisztálkodtunk ahogy tudtunk, s amikó csak lehetett, felmentünk a fedélzetre friss levegőé. Hiába...Szerdán reggelre Józsi lázasan ébredt fel, csütörtökön már én magam is...Sok mindenre nem emlékszem az elkövetkező napokból, csak olyan lázas képek törnek elő néha-néha. Emlékszem, valaki hozott be ennivalót, aztán valaki mosta az arcom, de lehet hogy csak a lázálom izzadsága volt, nem tudom. Egyszer mintha Józsi ült volna az ágyam szélén, de erre sem tudok megesküdni. Amikor végre tisztán tudtam látni, már a következő szerda vót s arra sem vót erőm hogy felűjjek egyedű az ágyon. Józsi kanalazott valami levest belém, én meg éhesen szürcsöltem vóna ha lett vóna bennem annyi erő.

-Csillagszővő...-, mondtam alig érthetően.

-Csillagszővő nem kapta el-, monta Józsi. Gyöngyi nem engedi ide le amíg nem vagyunk biztonságba.

Emlékszem, erre nagy kő esett le szívemről. Drága Gyöngyim...Mennyit segít nekünk, milyen jó hozzánk...Egyszer, talán...meg tudom majd háláni.

Másnap aztán megtudtam, kilencen haltak meg itt lent...

Azokban a napokban sokat aludtam, gondolom a betegségnek erre vót szüksége, legalább is Józsi aszonta... Félálomba valami gyereksírást hallottam.

-Józsi, - montam, - nézd mán meg Csillagszórót, tán nincs valami baja? Mié sir?

Nem felet senki, csak a sirás. Minden erőmet összeszettem hogy valamennyire felűjjek meg kinyissam a szemem. Akkó láttam meg a sírásnak a gazdáját. Ojjan négyéves kislány lehetett, látásbú ismertem, az apja Józsiva dógozott a konyhán.

-Hát te meg mié sírsz? – kérdeztem tőle.

A kislány csak még réműtebben kezdett sírni.

-No, gyere má ide, leánka, - mondtam neki megnyugtatva, - gyere no! Nem bánt senki. Mond meg mi a baj? Mié sirsz? Hol van anyuka? Apuka?

A kislány féve odagyütt hozzám s el-elcsukló hangon monta:

-Anyuci elalutt, nem akar főkeni...Apuci mán sokat alutt..Éhes vagyok! - -s erre megint eltört a sírókája.

Szerencsére ekkor visszajött Józsi, s mondom neki, nézze mán meg mi van a szülőkke, ez a kislány mán agyonsírja magát.

-Nincs mán azokon mit nézni, - monta Józsi majdnem könnyek között. Most jöttem éppen onnan. Mind a kettő halott...

Bennem meghűt a vér. Istenem, szerencsétlen emberek! S ugyanakkor: mi lesz ezzel a gyerekkel?

-Hogy hívnak, kicsim? – kérdeztem oda a kislányhoz, hátha elűzöm ezt a hangulatot mielőtt kis lelkében megérzi hogy baj van.

-Flavia – monta halkan, most már sirás nélkül, bár még törülgette egyre szemeit.

-Flavia, - montam neki,- Józsi bátyád majd felvisz a Gyöngyi nénihez, s ott adnak enni, jó? – Erre már felvillantak a szemei, szegénykém ki tudja mikor evett utoljára...

-Józsi, vidd fel Gyöngyihez, mond neki, tartsa ott amíg nem tanálunk ki valamit. Mond el neki mi történt.

Még két napot feküttem, aztán fel tudtam kelni. Első utam Gyöngyi lakosztájjára vezetett, jobban mondva a fürdőjébe, me nem akartam Csillagszővőhö ilyen koszosan, fertőzve közelenni. Utána, végre, kisfiamat karjaimba vehettem. Szegénykém, egész megijett, mintha nem is ismert vóna, de csak egy pillanatra, utána mán rögtön a nyakamba ugrott, hogy Anyuka!!! Jaj, de jó vót megint azt a napszagú kis kobakját szaguni, csókógatni...S ahogy Csillagszővő, úgy Aranyfelhő is. Majd ledöntött a két kis pimasz örömében. Flavia félve nézte, bár látszott rajta, ő is örömmel hancurozna velünk. Intettem neki, hogy no, gyere, s nem is kellett neki mondani többé. Először hallottam nevetni, de sosem feljtem el az a gyönyörű, csilingelő hangját. No, téged meg Kisharang-nak neveznének el az indiánok, gondótam magamba.

Elég hamar efárattam, így otthagytam a hancurozó kiskölköket s leültem Gyöngyi mellé. Ő szeretettel simogatta meg a fejem.

-Szegény Marisom, - monta, - de aggóttunk érted...

_Gyöngyi, - mi lessz ezzel a kislánnya? – kérdeztem.

Latrens felelt...

-Mi lesz? Hát mi lenne? Jön velünk. Gyöngyivel megbeszéltük, örökbe fogadjuk...Aranyfelhő és Flavia...Elférnek egymás mellett, ott a szőnyegen is, meg bennünk is...

Erre hirtelen a nyakába borútam, pedig nem szokásom nyalakonni.

-Áldjon meg az Isten, Latrens...Mind a kettőtöket...

De tuttam, ennek a kislánynak két anyja, két apja lesz. Me az igazat megmondva, pont egy ijjen kislányra fájt a szívem mindig...

Na, ebbű elég ennyi, most mán sietek, me Swincer Emily meg Vali Udvarhölgy jönnek Gyöngyit meglátogatni, meg tudom biztos, összevesznek megint, me mind a ketten odavannak ezé a kis árváé oszt azon vitatkoznak mindig hogy melyik nap ki vigye sétáni. S még aggóttam hogy mi lesz a sorsa szegénykének...Lám, montam csak úgy magamnak, jó az Isten, me habár elveszi az egyik kezével, kéccer is vissza adja a másikka...

folyt. köv.