Gligorics Teréz
/Harmatgyöngy /

Aranyfelhővel nem lehetett bírni....


Aranyfelhővel nem lehetett bírni egész délután. Olyan nagyon tetszett neki a füstjelzés, hogy csak sírva lehetett lehozni a fedélzetőr, pedig az apja megengedte neki is hogy “jelezzen”, habár fogalmunk sem volt mit jelzett, remélem nem indított háborút valahol. Kis kezeiben szorongatta a kiluggatott jelző kártyákat. Végül is Latrens meggyújtott egy gyertyát és annak a füstjénél “jelezgettek” órák hosszát. Mire észbe kaptunk, beesteledett, készülődni kellett a híres, nagy vacsorához. Józsi már reggel korán nekifogott elkészíteni amit csak lehetett előre, még Maris is be lett fogva. Így a kisfiú is ott volt velünk egész délután. Érdekes, őt nem vonzották a füstjelek. Ez valami családi örökség lehet Aranyfelhőbe, mondtam Szellőcskémnek, mire vissza kacsintott, hogy nem csak ez…Tudtam, a babra gondolt, s nem bírtam ki nevetés nélkül. -Jól fúj a szél mind a kettőtökből, - torkolltam le, de közben elfordultam, ne lássa, nevetek. Nem jó biztatni a gyereket ilyesmire, így is rengeteg rossz szokást felszed, főleg az apjától. Latrens persze büszke rá. Mi lesz ha felnő? Szent isten, ezekkel nem lehet majd bírni! Apja lánya, érzékenyedtem el hirtelen s kedvem lett volna megölelni mind a kettőt.
     Gyorsan elszaladt az idő, sietni kellett a készülődéssel, még majd lekéssük a vacsorát, pedig mi vagyunk a “házigazdák”, már úgy értve, hogy a nyereségemből etetjük ezt az éhes bandát ma este. Meg titokban ünnepelünk is, nemcsak a nyereséget, de az elhatározást is, hogy többé nem kártyázok. Előbb-utóbb úgyis ellenem fordulna a szerencse, meg tényleg nem illik egy úrinőnek…Már így is olyan szemmel néznek rám egyesek mintha legalább is Pillants Jolán vagy Kéttonás Tesza lennék… A vacsora óriási sikerrel járt, habár én nem igen ettem, nem megy nekem ez a kényes-finyás kaja, csak az isten tudja mi mindent raktak bele. Igy inkább csak a gyümölcsöt ettem. Próbáltam Aranyfelhőnek is inkább azt adni, de ő már eleve az apja ölébe telepedett és nem lehetett kimozdítani onnan. A guta kerülgetett amikor láttam csak úgy keni befelé a babot meg a sült kolbászt. Egyszer csak Maris kisfia bújt oda hozzám, mutatva az anyja tányérjára: nem szejetem…Ölembe kaptam s így ketten lakmároztunk a finom banánból, narancsból, úgy bepakoltunk hogy csak na.
     Vacsora végeztével felszedtük Marissal a gyerekeket, ideje volt ágyba dugni őket. Úgy egyeztünk meg, hogy Maris úgyis fáradt, a szobába marad velük, én meg lejövünk majd vissza a társasághoz.
    Nehezen akartak lefeküdni a gyerekek, fel voltak villanyozva az esti “kimaradástól”. Láttam, Marinak már ragadnak le a szemei, mondom neki, feküdj le Maris, majd én mesélek nekik amíg elalszanak. Szegénynek nem kellett kétszer mondani….
   -De anuka, szokat meszéjj!, - csilingellt bele Aranyfelhő.
   -Jó, sokat, egész addig mig el nem alszol, jó? – mire a kis vacaknak fülig ért a szája. Tudtam jól, amilyen fáradtak, nem lesz az olyan nagyon sok. S elkezdtem nekik mesélni…

Szőlő lugas árnyékában
Élt egyszer egy málna,
Júniusra akkora lett,
Lett egy szép kislánya.
Szeretgette, puszilgatta,
Levelivel takargatta,
Napsugárban fürösztgette,
Cukros vízzel öntözgette,
S arcát addig dörgölgette,
Míg piros lett a málna.

Arra ment egy Aranyfelhő,
Szemet vetett rája,
„Meg ne edd, no!”
Könyörgött a málna anyukája.
„tüske nőtt a lábaimon,
veréb ült az ágaimon,
levelemen legyek másztak,
azt se bánták ha megáztak,
kutyák, macskák jól megráztak,
s mi lett? Ez az árva.
Gyere vissza jövő nyáron,
lesz ezer kis málna”.

Éjjel-nappal szaporodott,
Nyújtózott a málna,
Sok kis málnát cucliztatott
A málna-anyukája.
Akár szél fújt, akár esett,
Egy málna biz le nem esett.
Növekedtek, édesettek,
- s mit a macskák meg nem ettek,
- Piros lett az arca annak,
S libazöld a szára.

Egy nap aztán június lett,
Nap sütött a fára,
Aranyfelhő bekiabált:
Málna legyen mára!
Odaült a bokor alá,
S ahogy győzte szája,
Olyan gyorsan sorakozott
Oda be a málna.
Azóta is csupa mosoly
Felhő háza tája,
Ha nem hiszitek, nézzetek
A kis piros arcára.

Amint gondoltam is, a harmadik versszaknál mélyen aludt mind a kettő, kis piros arcukra rózsák telepedtek, s én örömkönnyekkel öntöztem elevenre azokat... Visszaérve a szalonba, nagy nevetést találtam, valaki épp egy jó viccet mesélhetett. Én csak a végét hallottam:
„Ha megcsókolom, azt mondja, nem vagyok úriember. Ha nem csókolom meg, azt mondja nem vagyok férfi...Akkor most melyik a jobb?” Egynéhány „úriember” jól rábólogatott erre, hogy bizony a nőket nem lehet sem kiismerni, sem kielégíteni. Mire Latrens is közbeszólt:
-Dehogynem, aki FÉRFI az tudja hogy kell mind a kettőt. Ha a nő azt mondja, nem, tulajdonképpen úgy érti, talán. Ha azt mondja, talán, az már igent jelent. Tehát megcsókolod, erre ő pofon üt, mire te megint megcsókolod, s erre a nyakadba borul. Le sem tudod rázni többé”...
 No megállj csak, gondoltam pimaszul, majd meglátjuk ki borul a nyakadba.
 -Latrens, - súgtam neki, - nagyon fáradt vagyok, gyere, menjünk...
 Neki nem nagyon tetszett, de valamit láthatott rajtam, mert hirtelen búcsúzni kezdett mindenkitől, hogy késő van, gyerekek, stb.
 Indult volna velem kabinunk felé, de én kézen fogtam s elkezdtem vezetni a fedélzet felé.
 -Hova megyünk? – kérdezte gyanakodva.
 -Fel a fedélzetre. Gyönyörű éjszaka van s most nincs ott senki...
 Erre magamhoz szorítottam s úgy szájon csókoltam hogy abban hiba nem volt. Egész megrökönyödött, hisz nem volt szokásom ilyen bátran, ilyen agresszív módon...Láttam rajta, megijedt.
 -Gyöngyi..., - mondta, - tényleg késő van már, gyere, menjünk haza...
 - S most akkor én minek nevezzelek? Úriembernek? Vagy azt mondjam, nem vagy Férfi?...
 Szerencsétlenségemre rögtön kapcsolt, mert ő kezdett engem vonszolni a fedélzet felé. -Na, majd meglátjuk...-mondta kétértelműen. S tudtam, ezt a játszmát sajnos ő nyeri meg.
De akkor írja is ő meg azt a fejezetet