Gligorics Teréz...., Harmatgyöngy....©

Egymásra találás......., Aranyvessző


     Amikor csak tehettem, leosontam esténként a „játszóterembe”, kártyázni. Részben már alig vártam vége legyen ennek az útnak, mert csak úgy tudok megszabadulni e borzalmas szenvedélyemtől, ha nincs jelen a csábítás. Másrészt meg azt kívántam, bár sosem lenne vége...Latrens nagyon rendes, megvacsoráztatja Aranyfelhőt, megfürdeti, foglalkozik vele, felviszi a fedélzetre, de itt belül tudom, nincs ez rendjén. Magamban meg is fogadtam, az első alkalommal ha vesztek, vége van, többé nem megyek. Csakhogy még idáig nem vesztettem.
 Tegnap este egy új játékos került az asztalunkhoz, még eddig nem láttam sem itt, sem a hajón. Swincer Emily volt a neve. Valami okból nem tudtam a szemeim levenni róla. Ismerős volt, de mégsem. Meg furcsán is nézett ki, valahogy úgy, mintha több emberből lett volna összerakva. Derékban meg csípőben nagyon széles volt, sőt, a blúza is eléggé ki volt tömve, de az arcát meg a kezeit nézve, nem volt kövér nő. Nem egyezett sehogy sem...
  Húros Ferkó már türelmetlenkedett, osszatok már, osszatok! egyre duruzsolt Teszának, mert épp az ő kezeiben volt a kártya. Tesza kioszott öt lapot mindenkinek, utoljára saját magának. Emily felvette az ő kártyáit, majd alig láthatóan, anélkül hogy egy arcvonása is megmozdult volna, valami fény gyúlt ki szemeiben. Megdöbbentem. Ezt a fényt láttam már valahol...Azon az éjszakán, amikor az olasz hajótörés után pár nappal Valeyrác „herceg” bezörgetett a kapun rongyosan, piszkosan, éhesen...Mi nem ismertük fel rögtön, de Zarver grófnő igen, hisz ő halálosan szerelmes volt bele. Még azt is vállalta a világ előtt hogy Valeyrác az unokaöccse, csakhogy a közelében lehessen... Emily észrevehette hogy valami gyanús, mert nagyon rám nézett, jobban mondva rám meredt a tekintete. Az enyém meg őrá...S egyszer hirtelen épp csak egy árnyéknyi mosoly telepedett szája sarkára és kacsintott egyet...Ennyi elég volt, tudtam...Emily Swincer nem más, mint „Zarver Grófnő”, egy néhányszor elveszett majd megkerült kedves régi barátnőm, útitársunk...
   Node azannyaát! Kiáltottam egyet magamban! Ezt a nőt agyon sem lehet ütni! Amikor Valeyrácot vérbenfagyva találtuk a hajón indulás előtt, Zarver úgy eltűnt Suhanóval mint a kámfor! Vagy tudott valamit a gyilkosságról, vagy félt, nem lehet tudni. Személyesen én Suhanóra gyanakodtam, mert amilyen eszefúrta egy alak, egész biztosan kinyomozta nemcsak Zarver hátterét, de Valeyráccal való kapcsolatát is. Legalább is azt a kapcsolatot amit Zarver hajlandó volt bevallani. De nem fogjuk a kocsit a lovak elé, majd szépen sorjában...
  Nekem hirtelen nem volt türelmem a pókerra, Zarver-Emilyt akartam jól kifaggatni. De amint a sors hozza néha, minél inkább igyekeztem volna a játékot bevégezni, abbahagyni, annál inkább nyertem. Már egy vagyon volt előttem az asztalon. Emily előtt majdnem annyi...Gondoltam is magamban, no ez sem először kártyázik, arra mérget veszek. Olyan póker arcot tudott vágni, hogy még csak gyanítani sem lehetett milyen lapjai vannak.
  Kéttonás Teszi már régen otthagyta még a foga fehérjét is, Mára Hari már a legelején kidőlt, Sáros Ász még bent volt a játékban, de az utolsó pénzét rakta fel. Egyedül Húros előtt állt még egy csomó pénz, azzal remélte elnyerni előlünk azt a gyönyörű nagy halmot. Az igazat megmondva akkora már nem is érdekelt a kártya, menni akartam, bárhogy is. Rátettem kezem a halom pénzre előttem és betoltam az asztal közepére: mind vagy semmi! Mondottam. Emily elsápadt. -Nekem ez túl erős, - mondta és felkelt.
-Emily! - szóltam utána.- Ne menj el, beszélnünk kell, azt tudod.
-Tudom, - felelt Emily, - várlak.
  Húros előbb nem tudta mire vélni a fogadást, majd felderült arccal tolta rá a halomra az ő pénzét is.
-Emily, szólt oda a nőnek, te már nem játszol, nincs érdeked. Te oszd a kártyát.
Emily szó nélkül felvette, összekeverte és kiosztott öt-öt kártyát nekünk. Húros megnézte az övét, majd kitett egyet közüle: ezt cserélem, mondta. Emily adott neki még egyet. Nem lehetett látni az arcán jó volt-e vagy sem.
Én kitettem hármat.
-Cserélem, mondtam én is Emilynek, mire ő adott három másik kártyát.
Most is olyan mintha álmodnám az egészet. Két tízes maradt a kezemben amikor kicseréltem a kártyát. Emily adott még kettőt, meg egy ászt...Ránéztem Húrosra. Valamit elárulhatott az arcom, mert olyan sápadt embert még nem láttam mint Húros volt akkor este. Hívlak, - mondta Húros. Kiterítettem mind az öt lapot az asztalra. Ő is. Nála öt piros lap volt. Nálam négy tízes....
Húros szó nélkül felkelt, udvariasan leemelte kalapját, meghajolt, és elment. Az ajtóból még visszanézett, majd visszaszólt: sosem gondoltam volna hogy egy hölgy ennyire ki tudjon forgatni...
Végre elment. Mi elkezdtünk nevetni, ugrálni, mint aki eszét vesztette. Szerencsére azt még nem egészen, mert annyi lélekjelenlétem megmaradt, hogy összeszedjem a pénzt és begyűrjem a ruhám elejébe. Emily ugyanazt tette, majd odamentünk a bárhoz.
-Igyunk meg valamit, - mondtam. Sosem szerettem inni, de ma kellett...
-Grófnő..., - kezdtem... -Semmi grófnő, - felelt Emily. A játéknak vége.
-Gyöngyi, - kezdte, - sokat hazudtam neked, nektek, magamnak is. Ha meghallgatod a történetem, talán megérted.
-Az én nevem Aranyvessző, legalább is ennek nevezett el édesanyám amikor születtem. Majd egy nap elmondom hogyan kaptam ezt a nevet, de most már késő is van, meg fontosabb amit akarok neked mondani.
-A mi édesanyánk testvérek, - mondta Emily-Aranyvessző. Én meghökkentem. Testvérek??? Mit beszélsz???
-Ne szólj közbe, Gyöngyi, most az egyszer talán lesz erőm elmondani az igazat is. -Amint mondtam, anyáink testvérek. Igen, Fehér Szarvas az édesanyám...Tudom, emlékszel rá, sokat voltál ott nálunk kiskorodban, és utána is, amikor én már nem voltam odahaza. Azért nem ismertél fel.
-Amikor tizenhat éves voltam, egy rettenetes dolog történt. Nagy viharok jártak akkoriban, rengeteg eső, folyók kiöntöttek, fák kidőltek, házakat elsodort a szél. Egy nap kint dolgoztam a mezőn amikor hirtelen jött a vihar. Siettem volna haza mielőtt ott kint ér a szabadban. Hogy időt spóroljak, egy patakon mentem volna át hogy ne kelljen a nagy kerülőt megtenni. Nem vettem észre mennyire meg volt duzzadva a patak...Elsodort a víz. Nem tudtam sehogy sem a partra evickélni. Akkor azt hittem, ott veszek. Hirtelen valahol távol egy ismerős alakot láttam integetni. How Sterne volt, apám egyik szolgájának a fia. Derék, becsületes, bátor fiatalember volt. Nem tudom mennyi idő telt el, csak azt, hogy amikor magamhoz tértem, How Sterne karjai fogták át a vállam és cipelt, cipelt a part felé.
Végre kiértünk, mind a ketten zihálva, ő az erőlködéstől én a fuldoklástól. Napokig nem tudtunk hazamenni, meg kellet várni amíg az árvíz leapad. Ő olyan szeretettel gondozott, hogy nem tehettem róla, szerelmes lettem belé...Ő is...Nem tudom hogyan történt, egy éjjel a legtermészetesebb módon egymás mellé feküdtünk le... Végre haza lehetett menni. Mind a ketten tudtuk, az őszinteség a legjobb, elmentünk édesapámhoz az valósággal. Sosem hittem volna el ha nem tőle hallom amit mondott:
-Nekem nincs többé lányom...
Másnap már úton voltam. How Sterne eltűnt, erős volt a gyanúm hogy apám kezei által. Nem tudom mi történt vele...
Mondanom sem kell, terhes voltam...A hajón tudtam meg, Európa felé. Ott ismertem meg Valeyrácot is. Előbb azt hitte én is szélhámos vagyok...Talán igaza volt, lehet hogy az vagyok, voltam...Amikor elvesztettem a gyereket egy koraszülésben, megsajnált, gondoskodott rólam. Hálás voltam neki érte. Tudom ő sosem szeretett engem, nem is tudott szeretni senkit. Én is talán csak hálából szerettem, nem tudom...Mindenesetre, hálából korhely lettem én is... Apám nemrégen meghalt. Anyám szegény öreg, nincs aki gondozza. Ideje lesz hazamenni. How Sterne...Nem tudom, nem tudom... 
- Odahaza Latrens már idegesen várt, félt hogy valami bajom lett.
-Gyöngyi!- kezdte el elég mogorván... Szellő, - ne most. Ne most, jó? A póker időszaknak vége van, mondtam neki halkan.
-Mennyit vesztettél? – kérdezte. -Vesztettem??? Én? – Erre akaratom ellenére is elmosolyodtam s pimaszul kezdtem levetni a ruhámat. Ő szegénykém előbb azt hitte más okból s igen szépen kezdtek csillogni a szemei, amíg el nem kezdett a pénz potyogni „belőlem”.
-Hei, Gyöngyi az anyád!- kurjantott Latrens. – Mennyi pénz ez?
-Elég, - mondtam neki, - egy életre elég...

Folytatás következik, majd ©