Gligorics Teréz ( Harmatgyöngy )

Végre elment az utolsó vendég is.



Már majdnem tizenegy óra volt, a gyerekek régen alszanak, meg majdnem én is. Hosszú nap volt. De valami búcsú estét kellett rendezni, elvárták tőlünk, bár nem sajnálom sem az időt, sem a költségeket, jó emberekről van szó. Többnyire.

Nem is tudtam hogy ennyi jó barátot szereztünk ez a rövid idő alatt amit itt töltöttünk. Igaz, Latrens, Józsi, Suhanó, állandóan a várost járták, sok emberrel megismerkedtek. Némelyiket nem is ismertem, egyáltalán. Volt egy per amikor nagyon megijedtem. Nem tudom ki hozta magával a Döngesd Meg kisbírót, lehet hogy Latrens hívta meg. Mindenesetre amint sürögtem-forogtam a vendégek között, ismerős név csapta meg a fülemet: Csámpás Jeromos. Rendesen elsápadtam a név hallatára. Amint kibogoztam a hallotakból, a városházára küldönc érkezett Párizsból, aki egy csomó arckép-rajzot hozott magával, ismert szökevényekről vagy keresett bűnözőkről. Csámpás képe közöttük volt. A kisbíró dicsekedett a körülállóknak, hogy ő lett megbízva a kikötő figyelésével, a hajó átnézésével, nehogy még keresztülcsússzon a „herceg” az ujjaik között. Nagyon is jól ismerem ezt a kisbíró típust, gőgös, kapzsi féle ember. Nagynak képzeli magát. Tudtam, könnyű lesz elbánni vele.

Azon nyomban felkerestem Latrensot és kihívtam a teraszra. Elmondtam neki szóról-szóra mit hallottam. Latrens vakargatta az állát egy ideig, végül is elmosolyodott. Tudtam mit jelent ez a mosoly: ravaszkodni fog már megint.

-Bízd csak rám – mondta,- majd én elintézem az urat.

Negyed óra múlva Latrens nagyban be volt szorulva egy sarokba az egyik Hatcsecsű kisasszonnyal, Szépikével. Valamit nagyon tüzesen tárgyaltak. Engem kissé csipett a féltékenység, ismerve a „hölgy” foglalkozását, de aztán gondolta, ennyire senki nem hülye, itt talán nem kezd ki vele Szellőcském.

Vacsora után Latrens karonfogta a már félig ittas kisbírót és átvitte a szalonba. Jó ideig voltak ott bent. Mire végre kidüledeztek onnan, a Latrens a kisbiróra támaszkodva, -legalább is úgy nézett ki, - már jó néhány vendég elköszönt. Szépike még ott csipegette a maradék süteményeket, mint egy éhes madárka, pedig szegénykém, nem sok vacsorát mulaszthatott el életében, mert hossza-széle egybe ment. Amikor meglátta Latrenset meg a kisbírót, oda ment hozzájuk, belekarolt a kisbíróba és elindult vele az ajtó felé. A kisbíró előbb szabadkozott volna tőle, de akkor a Szépike súgott neki valamit a fülébe, amitől hirtelen akár saját magának is súghatott volna, olyan nagyon szétszaladt a szája. Többé nem kötözködött, sőt, ő siettette volna a kisasszonyt.

Latrens rám kacsintott nevetve:

-No, Gyöngyim, - mondta - ez egy három napos szerelem lesz. Mi már nyílt tengeren járunk mire ez a Döngesd Meg kijózanodik.

Most végre csend van. Benéztem a gyerekekhez, mind a kettő a mi lakosztályunkban alszik ma éjjel, Marisnak, Józsinak is kell néha egy kis „nyugalom”...

Már pongyolában voltunk mind a ketten amikor kopogtak az ajtón. A Tengeri Medve volt.

-Márki Úr - szólalt meg tisztelettel – csak gondoltam tudni akarja: az a Csámpás Jeromos, akit oda teccet hozni a hajóra. A Nem Szólok inasom vitte volna be a vacsorát nekik, mint ahogy megbeszéltük is, tudja, amikor már mindenki lefeküdt. Pipás Jolán kisasszony sehol. A Csámpás mindenhol. Azaz a vére. A hátából meg egy levélnyitókés kukucskált a a sötétbe...

Ránéztem Latrensra, minden ravaszság eltűnt a szemeiből.

_Megyek Suhanóért, Gyöngyi, adj valamit inni addig ennek az embernek. Utána feküdj le, pihenj, holnap nagy nap lesz. Csomagolás, hajóra pakolás, stb. Még nem tudom hogyan, de holnap este indulunk...