Gligorics Teréz ( Gyöngyi )

Gyönyörű este...,



Gyönyörű estét töltöttünk el együtt Szellőcskémmel, de az igazat megmondva, én a nyugodt, csendes, háborgótlan alvást élveztem legjobban. Amióta Aranyfelhő megszületett, minden két-három órában felébredünk, és vagy én, Vagy Szellő benéz a kislányra, legtöbbször tisztázni kell, és legtöbbször éhes. Persze olyankor nekem okvetlenül fel kell kelni, nem hiszem hogy Szellő képes lenne megetetni

Másnap végre kipihenve ébredtem fel, Szellőcském már tett-vett a szobában, fütyörészett. Azt hiszem az éjjeli események jót tettek neki. Talán most visszajön a türelme is egy kicsit, az utóbbi időben egy babszemet nem lehetett beledugni anélkül, hogy ne robbanna. De mondták mások is, hogy ilyenkor a férj elsősorban mellőzve érzi magát, másodsorban a szükség kiver minden mást az agyából, se nem lát se nem hall olyat ami nem a szükségeivel kapcsolatban lévő téma, tárgy, ami. Nem mondom, könnyen meglehet. Majd meglátjuk.

Reggeli után beszólt Maris, hogy neki rengeteg dolga van ma, ha lehetne, hazahozná most már Aranyfelhőt. Szegény Maris, nem lehetett neki könnyű két pici babát is ellátni, de megnyugtatott, Józsi nagyon kitett magáért, valaha Maris felébredt, ő is felkelt, segített neki amit csak tudott.

Micsoda jó férj, apa lett ebből a Józsiból...,Ki gondolta volna? Valaha nagy igényei voltak, Zarver Grófnőt kerülgette, nagyravágyó terveivel. Persze onnan gyorsan le lett pottyantva, de szerencsére talpra esett, nem nagyon ütötte meg magát. Főleg, amint a tények bizonyítják, hű férje Marisnak. Latrens nem tudja hogy nekem megmondták, de mielőtt Aranyfelhő megszületett, a fiúk, „rákényszerültek” Hatcsöcsű szolgálataira. Persze Suhanó volt a „kísérő”, és persze nem csak kísért, sőt, Latrens sem csak a társaság kedvéért ment oda...,De Józsi otthagyta őket, hazament Marishoz. Nem vitte rá a lelke...

Reggeli után megfürdettem Aranyfelhőt, szép tiszta ruhát adtam rá, becsavargattam jó melegre, és elindultunk a város felé. Szellő már korábban elment, azt mondta ne kérdezzek semmit. Persze karácsony felé nem kérdez az ember. Én is épp oda igyekeztem. Gondoltam kihasználom az alkalmat és magyarázkodás nélkül el tudom intézni az ajándékvevést, legalább is amit Szellőnek szántam. Még fogalmam sem volt hogy mit veszek neki, pedig ez a legfontosabb karácsonyunk ami valaha is lesz talán. Az első együtt, az első Aranyfelhővel...,És talán az utolsó itt, Európában.

Amint nézelődtem a kirakatok között, hirtelen egy óriási ötletem támadt. Megörökítjük ezt a karácsonyt nemcsak szívünkben, de vásznon is. Van egy nagyon jó festő itt a városban. Ha valahogy sikerülne vele Szellőt összehozni, csak bár annyira hogy meglássa...,A többit majd emlékezetből. Mi meg Aranyfelhővel ellopakodunk hozzá „ülni” amíg minket is megörökít...,Amilyen szentimentális Latrens, könnyes szemekkel fog örvendezni ennek az ajándéknak...

Így megoldva az ajándék problémát roppant jókedvem kerekedet. Megforgattam Aranyfelhőt a levegőben mint valami hajas babát, ő meg persze élvezte, gügyögött, nevetett.

Na, kis szentem! – mondtam neki majdnem dalolgatva, - meglepjük édesapádat. De meg ám!!! S ő meg mint aki érti, mosolygott mint egy kis angyal, mintha legalább is már a festő előtt ülne.

Amint nézelődtem az utcaszámok között keresve a festő névtábláját, ismerős hang, ismerős nyelv ütötte meg a fülem.

-Nem érted hogy nem lehet? – mondta a sürgető, ismerős hang, - ha valaki megismer, felkötnek! Valahol meg kell húzódnunk amíg indul a hajó. De hol? Nálad nem lehet. A hotelokban egyáltalán nem, hisz állandóan jönnek-mennek Európa összes részéről!

Megfordultam. Alig pár méterre tőlem megtaláltam a hang tulajdonosát. Valeyrac „herceg” volt. S mellette, erősen a karjába kapaszkodva, Viki...

folyt. köv.

Feladtad a leckét....,