Gligorics Teréz / Liliom /


A Herceg megmenekül...





Végül is a véletlen mentette meg a Herceget… Ezt napok múltán tudtuk meg. Végehtetlen dötyögés után végre megérkeztünk az Idegyere fogadóba, ahol szintén nagyon szivesen fogadtak bennünket, bár egy kicsit helyszűkében voltak, mivel a Zárvizi Gróf váratlanul megérkezett családjával. Velencéből jöttek, hazafelé. Nagyon jól ismerem a családot, egy nyáron lányuk, Éva Grófnő, meghivott a vidéki kastélyukba, ahol parasztlányoknak öltözve bolodnitottuk a falu legényeit egész nyáron. Jaj, de jól éreztük magunkat! Még egy cigánybálna is belopodztunk. Habár Éva nem volt velük, nagyon örültem hogy kedves "Balázs papát meg Annuska mamát" újra láthattam. Ők is örültek nekem, habár kissé csodáloztak mit keresek itt. Nem csodálom, elég szokatlan hely, sőt, nagy véletlen hogy itt találkoztunk.
Mindenesetre ők mondták el a történteket.
Amint keltek át a Márter folyon, nagy vihar fogta el őket. Óriási hullámokat kavart fel a viz, hánykolódott a kis hajó ide-oda. Nem csak az övéké, a szemebejövő is… Dobálta a viz, jónéhányszor oldalra fordult, végül is nagy sikitozások között felfordult… A grófék megrettenve nézték amint az emberek utolsó lélegzetükkel igyekeztek megkapazkodni amiben csak lehetett, vagy legalább a viz szintjén maradni. Az ő hajójuk felvett egy néhányat, némelynek sikerült a partra úszni. Sokaknak nem… Beesteledett, nem lehetett menteni többé senkit.
Majdcsak a kikötőben tudták meg, ötven ember elveszett… A Herceg nem volt az elveszettek között, viszont egy kinai nőszemélyt kisodrott a viz a partra, már fel volt püffedve…
Senki sem tudta hova lett a Herceg, mi sorsa lett. Valaki látta a parton amint egy kislányt ráncigált ki a vizből, de hova ment azután, az talány. Mindenesetre életben van, a kinai nélkül.
Bár rettenetesen sajnáltam az elveszetteket, erősen dobogott a szivem arra a gondolatra hogy él Őfelsége, és nincs többé merényleti veszély, egyenlőre. Reméltem hogy utánunk jön. Talán…
Maris nagyon szépen halad a tanulásban, csodálatos egy esze van neki! Amit egyszer hall, lát, azt tökéletesen tudja utánozni. Már a kapcsos könyvet is olvasgatja, habár még sokszor elakad egy-egy szón, olyankor bejön a márkihoz kérdezni. Latrennak roppant türelme van hozzá, született tanitó, rengeteg türelme van. Kivéve esténként. Már hat órakkor kezdi a zsebóráját nézegetni… Alig várja hogy visszavonuljunk. Néha éjfélig is ülünk az ágyban, beszélgetünk, örülünk egymásnak… Milyen nyugodt vagyok olyankor! Mintha nem is én lennék. Kár hogy abban a pillanatban ahogy lecsukom szemeimet, visszajönnek a rémálmok… Ugyanaz, mindig ugyanaz… Egy óriási házban vagyok, ahol minden ablakot, minden bútordarabot, minden szobát ismerek, mégsem tudom mi ez a hely, hol vagyok? Járok szobáról-szobára, keresem, keresem mint az őrült, de nem tudom mit… Végül is felérek egy toronyszobába, ott csak egy ajtó van. Kinyitom az ajtót, tudván hogy abban a pillanatban meghalok… Mégis kinyitom… S elkezdek sikoltozni, mert ami ott bent van, az leirhatlan… Sikoltozva ébredek fel, többnyire Latren karjaiban, amint próbál megnyugtatni, vigasztalni. Csak tudnám, mi van abban a szobában, talán akkor megszünnének ezek az álmok. De nem emlékszem rá…
Zarver Grófnő javaslatára holnap pihenőnapot tartunk. Elmegyünk egy cigánytáborba…

folyt. köv.