38. fejezet. Behajózás..., búcsú a kontinenstől


Napjaink nem múltak tétlenségben, mert az út ami előtt álltunk talán mindannyiunkban most tudatosult, hogy nem kevés veszéllyel jár. Nem csupán eszközökkel hanem lelkileg is felkészülten erősen kel útra kelni.
Jó pénzért, csengő aranyért minden megvehető itt a kikötőben. Tengeri felszerelések boltjában minden kacatot ránk akart beszélni Gyantás Rajmund a tulaj, de a végén sikerült meggyőzni, hogy nem madarak vagyunk. Sikerült az útra kellő felszerelést vásárolni, a vízhatlan köpenyekre és meleg holmikra gondoltunk elsődlegesen. Másod , de nem utolsó sorban nagy gondot kell fordítanunk a gyógy-főzeteinkre. Az úton előforduló tengeri betegségre is kell gondolnunk, s nem rossz ötletet adott a felszereléseket áruló boltos, hogy fehér-rumot vigyünk magunkkal, mert az minden nyavajára jó, de legfőképp a hajó dülöngélését kiegyenlíteni. Mert , mint kiderült a matrózok nem azért isszák, mert részegesek, egy frászt..., azért, hogy egyenesen menjenek a hajón.
A hajózási prefektuson minden hivatalos papírmunkát elintéztünk így nem volt akadálya a behajózásnak.
A fogadó emberei péntek reggel, ahogy ez el volt tervezve kocsikra tették a poggyászunkat amik a legszükségesebbekből álltak. Itt már fölösleges cicomának helye nem volt. Az úri ruhatárat a rakodók kapták meg akik ezért egy kellemes estét eltölthetnek a kikötő valamelyik „ Bájak Háza” szerű intézményben. Ahol ha az elfogyasztott rumtól nem zuhan le idő előtt a székről még valamit lát, ha nem pechje van. Bár a rumtól csak másnapos lehet, de az illető hölgytől más emléket is kaphat.
Hajónkra a Qeen Lady Sellőre alig ismertünk rá. Ki lett rendesen suvickolva. Minden ragyogott s a kapitány fogadott bennünket a hídon s bemutatott a fedélzetmesternek aki a jobb keze volt. Utunk során legtöbbet vele fogunk kapcsolatot tartani. Lapátkezű Egon , mert így hívták – lekísért bennünket a fedélközbe ahol a szobák voltak kialakítva. A két egymás melletti a mienk, tőlünk jobbra egy valamiféle helység mellett a kapitányé. Mint kiderült a kedvünkért egy közös ebédlő volt s a kapitánnyal és a fedélzetmesterrel itt étkezünk. Úgy lett megoldva, hogy mozgásterünk a legénységet ne akadályozza illetve , mint mondta a kapitány a női nem ne irritálja a legénységet a hosszú hajóút alatt. Erre én is gondoltam és javasoltam Vikinek, hogy megelőzendő a baj ha mutatkozik akkor egy kis párnát helyezzen a ruhája alá, azt a látszatot keltve, hogy ő más állapotban van. Az én Gyöngyimen erősen látszott így neki nem kellett csalni. Csak jól tűrje az utat.
Kellemesen elhelyezkedtünk mikor egy érdekes rángás ment végig a hajon.
Mindannyian a fedélzetre siettünk s láttuk, meg hallottuk a pattogó parancsszavakat. A rángás a horgony felhúzásától eredt, mert a köteleket is eloldották a cölöpökről s a hajó szabaddá vált.
A vitorlák csak félárbocra voltak engedve, hogy a manőverezés biztonságos legyen.
A parton egy csapat ember gyűlt össze , de ahogy elnéztem nem minekünk integettek és a szavaik sem a neo-rokokó stílus jegyeit viselték magunkon, mint megtudtuk általában a hitelezők akik későn ébrednek és adósaik már kihajóznak s bottal üthetik a vizet utánuk.
S hogy behajtsák rajtuk az adósságot az „oly ritka , mint a hintaló szar.”
Elérzékenyülten búcsút intettünk a vén kontinensnek és a jövőbe kellett most már tekintenünk.
Marseille- ből a Giblaltári szoroson át Barcelona érintésével Cadízban még megállunk és utána a Cadizi öblön keresztül nekivágunk az Atlanti Óceánnak.
Hajónk nem távolodott messze a parttól így gyönyörködhettünk a földközi tenger gyönyörű eme vidékében , amelyet még ilyen perspektívából nem láttunk.
A hajókorlátnak támaszkodva szemléltük a partot mígnem étkezésre jelzett a hajó-harang. Ezt is meg kell szokni, hogy minden eseménynek van egy bizonyos jele, amelyből nem mind vonatkozik ránk, legtöbbje a legénységnek szól. Egy kissé még bizonytalan lépésekkel s mozdulatokkal mentünk le az étkezőbe.
Belépve a helységbe a kis kerek hajóablaknál állva már várt a kapitány bennünket és hellyel kínált.
A terített asztal mellett köszöntött hivatalosan a fedélzeten bennünket és elmondta, hogy mindenről időben értesít a fedélzetmesteren keresztül bennünket, de saját érdekünkben tartsuk be a szabályokat.
Kellemes hangulatban telt az étkezés s kellemes csalódásban volt részünk, mert a zord külső egy művelt embert takart, csak ezt a legénység nem láthatta, mert akkor a fegyelem fellazul és annak beláthatatlan következményei lehetnek. Az étkezéseknél biztosan találkozunk hacsak nincs rendkívüli esemény.
A kellemes szélben ringatódzó hajóval haladtunk az újvilág felé s Gyöngyim , Suhanó, és Viki csak ábrándozni tud , mert nincs olyan tapasztalata , hogy mi vár rá a nagy vízen túl.
Legelőször is a családjuk. Az értük remegő szülők akik oly rég látták őket. Viki nem is tudja, hogy ereiben neki is indián vér folyik s nem is akármilyen , mert ő is mohikán. majd apródonként elmondom nekik , hogy kinek ki az őse. A titkos feljegyzésem az úton előveszem és lesz rá időnk, hogy elmeséljem. A hajóról az utolsó Postfacht galambom a Cadízi öbölben engedem útjára a Winer Cejtunghoz s legközelebb ha odaértünk a kapitánnyal küldök vissza leveles beszámolót.
Kíváncsi leszek milyen hatással lesznek társaimra a giblaltári majmok amelyek a sziklákon ugrálnak.
No ne siessünk előre majd mindent sorjában, most már sok időnk lesz.


folyt. köv. Hajóút...,